Menu
Csatlakozz Te is Facebook közösségünkhöz!

Hazatérés

Hazatérés

Életünk egy pontján eljön a pillanat, amikor megérezzük: valami hiányzik. Legyünk bárkik, éljünk bárhogyan, legyen bármink, ez a pillanat bizton bekövetkezik. Ekkor szinte bizonyosan azt is felfedezzük, hogy ez az érzés már régóta velünk él, csupán nem fordítottunk rá kellő figyelmet. Mindig találunk rá kifogást, hogy miért ne foglalkozzunk ezzel a mély, belső késztetéssel.

Lényegtelen, hogy ez a karrier, a gyermeknevelés, vagy az építkezés álruháját ölti magára, mert az indok csak a forma, és a forma tetszőlegesen változtatja alakját a korunknak, a nemünknek, a szociális helyzetünknek vagy a neveltetésünknek megfelelően. Mindig, amikor megérezzük a hiányt, dönthetünk: elindulunk végre hazafelé, vagy folytatjuk vakon az életet.

Kedvelem a Tékozló fiú történetét. Vajon nem rólunk szól? Amikor e világra érkezük, már megkapjuk az örökségünket. Nevezhetjük DNSnek, vagy adottságok és hajlamok tárházának, karmának vagy sorsnak. Egyre megy. Ezek azután keverednek életünk körülményeivel (szülők, környezet, stb.) és máris készen állunk arra, hogy megkezdjük a nagybetűs életet. Ez az élet pedig nem más, mint távolodás. Tanulunk, szeretünk, utálunk, dolgozunk, küzdünk, nevelünk, gyarapodunk és veszteségeket szenvedünk el. Valójában teljesen belerévedünk az élet nevű játékba, és messzire sodródunk hazulról, más szóval valódi önmagunktól és Istentől. De amikor már minden vagyonunkat eltékozoltuk, és disznók között ülünk a sárban, valóban dönthetünk. Őszinték leszünk e, vagy tovább áltatjuk magunkat. Merítünk e bátorságot tévedéseink (fontosnak tartom megjegyezni, hogy tévedni, véteni egészen más, mint bűnözni) tapasztalataiból, vagy gyáván, tovább bizonygatjuk igazunkat.

Felelősséget vállalunk, vagy bűnbakot keresünk. Eltompítjuk- e a honvágyat munkával, droggal, szerelemmel, itallal, vagy nekivágunk a hazafelé vezető útnak. Mindegy hányszor mondunk nemet az elhívásra, az újra és újra elénk áll és a szemünkbe néz valamilyen külső esemény formájában. Halkan, de félreérthetetlenül súg: gyere haza!

Persze a hazatérés sem egy kéjutazás. Minduntalan visszahúz a megszokás gravitációja, a hamisan könnyű felelőtlenség utáni vágy. Egész úton gyötör a kétség és a félelem bennünket, hogy miként fogadhat vissza az, akit hálátlanul elhagytunk. E kétségünk és félelmünk is csupán abból fakad, hogy sejtelmünk sincs az igazi szeretetről, melyet meg sem érthetünk, míg haza nem érünk, és meg nem tapasztaljuk azt. Akkor megértjük, hogy a szeretet mindig elenged, de mindig visszavár. Mindig ad, de sosem kér semmit. Jézus szól az idősebb fiúról is, aki nem hagyta el atyja házát, hanem szolgált.

Ám fivére hazatértével, világossá vált, hogy Ő sem volt tisztában a szeretet mibenlétével. Szolgálata szolgaság, igazsága gőg, erénye gyengeség volt csupán. Bármelyik testvér életét választjuk is magunk számára, mindkét esetben megvan a tanulnivalónk.

Ha már a hazatérésről esik szó, nem mehetünk el az utunkat segítő különböző tanok mellett. Minden irányzat óriási segítség, ha megértjük és óriási akadály, ha félreértjük azokat.

Az emberi fajnak két nagy problémája van. Az első: eltalálni azt a pillanatot, amikor valamit el kell kezdeni. A második: eltalálni azt a pillanatot,amikor abba kell hagyni.Paulo Coelho

Eljön az idő, amikor minden mankót el kell engednünk, mert a tan nem a valóság, hanem az oda vezető ösvény. A váltás nem azt jelenti, hogy mindenáron fel kell hagynunk addigi életünkkel. Csupán azt, hogy irányt váltunk. Kívülről befelé, lentről felfelé. Akár egyhelyben is maradhatunk, de mehetünk kedvünk szerint bárhová. Ahogy mondani szokták: mindegy merre utazol, a problémáid veled utaznak.

Jó utat!

A Napi Elemózsia magazin első, 2012. decemberi számából.

Kapcsolódó videók

A szerző további cikkei

Napfényesség és Áldás | Napi Elemózsia © 2017