Menu
Csatlakozz Te is Facebook közösségünkhöz!

1 egyszerű kérdés, hogy öntudatra ébredj

1 egyszerű kérdés, hogy öntudatra ébredj

A 20. század elején, egy hegy lábánál élt egy Ramana Maharshi nevű megvilágosodott indiai bölcs, akiről úgy gondolták, hogy maga Siva istenség reinkarnációja. Ramana kisugárzása sok tanítványt vonzott, még olyan nyugatiakat is, mint Somerset Maugham. Amikor a tanítványok megkérdezték tőle, hogy mi a titka az öntudatra ébredésnek, azt az utasítást kapták, hogy csak azon az egy kérdésen meditáljanak:

Ki vagyok én?

Legyen az a mottód, hogy "Ismerd meg önmagad!", mondta, és ez majd elvezet a megvilágosodáshoz.

Én évekig meditáltam ezen a kérdésen. Először abban reménykedtem, hogy a "nagy megfejtés" csak pár órányi meditációra van tőlem. Azonban azt vettem észre, hogy minél mélyebbre ások magamban, annál kevésbé tudom megmondani, hogy ki is vagyok valójában. Ugyanis nem találtam semmiféle szilárd, megingathatatlan "énséget" magamban, mert minden, amiről azt gondoltam "én" vagyok - a szokásoktól kezdve, az emlékeken át egészen a testemig - folytonosan változik.

Eltartott egy ideig mire rájöttem, hogy az egy helyben topogás nem feltétlenül a bukás jele. Éppen ellenkezőleg: ha valami megfoghatót találtam volna, az azt jelentette volna, hogy az elemzésem nem volt elég mélyreható. Ha azt gondoltam volna: "Ez az! Megtaláltam önmagam!", Ramana megkérdezte volna, hogy ki az az "én" bennem, aki ezt tudja. Ramana módszere ugyanis a folyamatos tagadása és megkérdőjelezése mindennek, amiről már azt gondoljuk, hogy tudjuk.

Egy hasonló zen bölcsesség ezt mondja:

"Ne keresd a megvilágosodást, csak hagyj fel az illúziókkal!"

Ennyi az egész. Lásd a valóságot olyannak, amilyen, és nem olyannak, amilyennek hiszed. Az a baj, hogy sokszor az illúzióinkat nem látjuk illúziónak. A legigazabb ez akkor, amikor az "énünkre", mint szilárd, kézzelfogható és független valamire gondolunk. Jól tudom, hogy ennek az előfeltevésnek a meg nem kérdőjelezése szenvedéshez vezet.

Meditáció: Mi jut először eszedbe akkor, ha valaki megkérdezi, hogy ki vagy te?

Egész életemben küszködtem azzal a dologgal, ami amúgy az identitás fontos részének tűnik, és ez a nemzetiség kérdése.

Nem igazán tudom megmagyarázni miért, de egész kis koromtól kezdve úgy éreztem, hogy van valami eredendően romlott az amerikai életvitelben. Habár szemmel láthatólag körülöttem mindenki azt gondolta, hogy ez a legjobb dolog a világon, én sosem éreztem úgy, hogy igazán büszke tudnék lenni arra, hogy pont ide születtem. Tizenévesen állandóan más és más személyiségekről ábrándoztam, amik persze elérhetetlenek voltak számomra. Che Guevara pólókban jártam és Párizsba mentem franciát tanulni, ahol ugyan amerikaiként mutatkoztam be, de gyorsan hozzá is tettem, hogy sajnos... Akármit is jelentett amerikainak lenni, mindig tudtam, hogy én nem az vagyok. Büszkén szégyelltem a rámosztott kollektív identitásomat.

Aztán 18 évesen gyorsan elköltöztem egy olyan helyre, ami szülővárosom tökéletes ellentétének tűnt. Míg Colorado Springs hiper-vallásos, ultrakonzervatív és idegengyűlölő volt, Montreal a liberális engedékenység és multikulturalizmus fellegvára.

Amikor az egyetem első éve után Európába mentem, szemrebbenés nélkül montreáliként mutatkoztam be. Mikor erre azt kérdezték: "Nem csak suliba jársz oda?" - azt feleltem, hogy annál azért sokkal többről van szó. Leváltam a régi címkéről és magamévá tettem egy újat, amely érzésem szerint jobban tükrözte az általam vallott értékeket és belső lényemet.

De aztán a vágyálom, hogy csak úgy lecserélhetem az amerikaiságom quebeciségre, csúnyán szertefoszlott egyszer hajnali 4 órakor, egy Keresztelő Szent János napon (Quebecben nemzeti ünnep). Quebec óvárosában (Old Quebec City) egy füstös kocsmában belebotlottam egy blues quartetbe, akiknek a zenéje órákon át lenyűgözött. Hajnaltájban, amikor ki akartam fejezni nagyrabecsülésem ennek az ízig-vérig quebeci bandának, kegyetlenül kicikizték hősies kísérletemet arra, hogy a saját nyelvükön beszélgessek velük. Világos volt az üzenetük: csak mert néhány éve már itt élsz és beszéled a nyelvet, ez még nem jogosít fel arra, hogy úgy érezd, hozzánk is tartozol.

Habár tisztában voltam vele, hogy ezek a srácok csak egy csapat vidéki bugris, akik egyszer az évben feljönnek bulizni a "nagyvárosba", mégis nagyon rosszul esett. Elkezdtem azon morfondírozni, hogy még vajon hány quebeci ismerősöm (francia és angol egyaránt), akikkel már azt hittem egy húron pendülünk, gondolta ugyanezt titokban.

A tervem, hogy lecserélem a nemzetiségem egy másikra, kezdett dugába dőlni. Szívem legmélyén tudtam, hogy én valójában világpolgár vagyok, de valamiért ez nem elégítette ki azt az igényemet, hogy egy "jó csapathoz" tartozzak. Miért tartottam annyira fontosnak, hogy olyan emberek közé legyek sorolva, akiket még csak nem is ismerek? Tényleg akkora súlya volt ennek a mindennapi életemben?

Lassan elkezdtem megérteni, hogy az, hogy valaki amerikai, kanadai vagy quebeci, az csak a képzelet szüleménye. A nemzetek valójában csak az emberek fejében léteznek. Erre már rég rá kellett volna jönnöm akkor, amikor repülőgépekről lefelé bámulva láttam a határokkal fel nem szabdalt földet.

Azon gondolkoztam, hogy vajon a nemzeti hovatartozás kérdése nem csak egy kísérlet volt-e annak az ősi ösztönnek a kielégítésére, hogy törzsekbe rendeződjünk, ami még fontosabbá vált ebben az iparosodott korban, amikor sok millió ismeretlen emberrel élünk együtt őrült nagy "méhkasokban". Az, hogy valamely nemzethez tartozónak valljuk magunkat, azt az érzést kelti bennünk, hogy egy hatalmas család részei vagyunk. De végülis mi alapján tartozunk egy több millió emberből álló csoporthoz, akik egy kontinensnyi részen laknak évszázadok óta?

Senki sem úgy születik, hogy fogalma lenne róla, ki az, aki "velünk" van és ki nem. Senki sem úgy születik, hogy tudná, hogyan kezelje a "mieinket" ért korábbi igazságtalanságokat. A büszkeség, gyűlölködés és a többi érzés, ami a nemzeti hovatartozásból fakad, mind-mind úgy ragad ránk a szüleinktől, a történelemkönyvekből és a nemzeti ünnepekből.

Meditáció: Még milyen elképzelések ragadnak ránk az identitásunkkal kapcsolatban, amíg felnövünk?

Számomra már megoldódott a nemzetiséggel kapcsolatos problémám: egyszerűen nem törődöm vele. Annyira belegabalyodtam ebbe a nemzetiség körüli képtelenségbe, hogy észre sem vettem, hogy amint tudatosul bennem, hogy ez csak egy elképzelés, egyből kiszabadulhatok a szorításából. Mivel elhittem, hogy az "amerikaiság" egy létező dolog, hosszú éveken át dühödten küzdöttem azért, hogy megpróbáljak leválni erről a címkéről, miközben csak annyit kellett volna tennem, hogy rájövök, hogy ebben a nagy ellenkezésben mennyire rabjává váltam egy olyan dolognak, amit kívülről erőltettek rám és aminek valójában semmi köze nincs a nagy "mi"-t alkotó kis "én"-ek lényegéhez.

Nem úgy értem, hogy a nemzetiség maga nem valóságos. Csak éppen nem végérvényesen az. Megfeledkeztem arról a tényről, hogy ez csak egy konvenció, ami megkönnyíti az egymáshoz való viszonyulást, mint ahogy azt is hajlamos vagyok elfelejteni, hogy a pénz csak egy papír vagy fém dolog, amit értékkel ruháztunk fel.

A nemzetiség egy olyan bélyeg, amely valahogy elvonja a figyelmünket arról a hatalmas és kimondhatatlan csodáról, ami a létezésünk alapját adja. Talán mert annyira cikinek érezzük, hogy ilyen keveset tudunk önmagunkról, inkább abba a biztosnak vélt tudásba kapaszkodunk, hogy pl. "Én amerikai vagyok" (illetve az én esetemben abba, hogy nem vagyok az). Ha már arról fogalmam sincs, hogy jött létre egyszer csak a testem a semmiből az univerzum létezésének évmilliárdjai közben, legalább abban biztos lehetek, hogy amerikai vagyok.

Azonban ha valaha is elutaznék egy másik országba az útlevelem nélkül, irtó gyorsan rájönnék, hogy a vámosokat nem különösebben érdekli, hogy olyan atomok halmazaként határozom-e meg magamat, amelyek az ősrobbanás óta valamilyen formában kavarognak a térben és mostanra sikerült nekik - némileg akaratom ellenére - úgy összerendeződniük, hogy tudatára is ébredjenek összerendeződésüknek. Mégha ez elég pontos meghatározása is annak, aki vagyok, nekik csak az számít, hogy melyik emberi "csapatba" tartozom és hogy ez a "csapat" jelenthet-e veszélyt az övékre nézve.

Ugyanígy, ha gyorshajtásért megállítanának, valószínűleg nem lenne túl okos dolog azzal hozakodni elő, hogy én egy olyan lény vagyok, aki egy szép napon mintegy varázsütésre egyszer csak elkezdett létezni, akinek nincs kézzelfogható belső esszenciája, és aki folytonosan szabadon újrateremtheti önmagát. A rendőröket feltehetően nem érdekelné, milyen elmondhatatlanul csodás már maga az az alapvető tény is, hogy mi emberek létezünk.

Meditáció: Hogy érzel a saját "embereid" iránt?

Szóval akkor, ki vagyok? Ha nem vagyok sem a testem, sem a nemzetiségem, sem a gondolataim, akkor mi marad?

Ramana kérdésfelvetése pont arra való, hogy kimozdítson minket abból, amiről azt hisszük, hogy tudjuk és ráirányítsa a figyelmünket arra a hatalmas felfoghatatlan dologra, ami minden pillanatban, minden sejtünkben benne lakozik. Verseken, meditáción keresztül vagy az olyan megvilágosodott emberek tekintetében, mint Ramana, megérezzük ezt a bensőnkben megbújó kifejezhetetlen valóságot. Ez a villámló csend nem egy kézzelfogható dolog, sokkal inkább egy végtelenül mély és teljesen magától értetődő tudatosság, amelyből minden gondolat származik és aztán feloldódik.

Talán nem elég kielégítő, ha azt mondom, hogy ez az igazság kifejezhetetlen, főként a nyugati elme számára. Nagyon sok meghatározó élmény van az életünkben (szerelem, intuíció, barátság stb), amit nem igazán lehet szavakba önteni. A legtöbbször minél inkább próbáljuk megragadni őket, annál jobban elillannak.

A legtöbb amit tehetünk talán az, hogy nem ragaszkodunk a könnyű válaszokhoz és egyszerűen tudatára ébredünk és teljesen átéljük azt a csodát, akik vagyunk. Ahogy a buddhista tanító, Chogyam Trungpa mondja:

"Ha megkérded "Ki vagyok" és ezt nem kérdésnek, hanem kijelentésnek veszed, akkor a kérdés maga a válasz."

Daniel Goldsmith
Fordította: Borbély Kata
Forrás: www.highexistence.com

Kapcsolódó cikkek

Kapcsolódó videók

Napfényesség és Áldás | Napi Elemózsia © 2017