Menu
Csatlakozz Te is Facebook közösségünkhöz!

A születés természete

A születés természete

Sokat gondolkodtam azon, mit válaszolnék, ha valaki feltenne egy egyszerű kérdést azzal kapcsolatban, hogy mi a legszebb, legérdekesebb számomra a világon, amiről jelenlegi állapotomban tudomásom van. Ez egy olyan kérdés, mellyel bármikor találkozhatunk és találkozunk is. Úgy gondolom egy képzeletbeli kérdőíven az emberiség válasza egy szó körül kumulálódna. Ez a szó a születés lenne!

Kisebb fenntartásokkal én is erre a konklúzióra jutottam, viszont csatolnék egy fogalmat e megszentelt eseményhez, mégpedig a lehetőségét. A lehetőség teszi igazán csodálatossá a születést. A világ minden lehetősége benne rejlik egy újszülöttben. Tekintsünk el a genetikai determináltságától, a szociális környezettől, a befogadó társadalomtól és egyéb hatásoktól, melyek befolyásolhatják egy élet alakulását. Az újszülöttekről 'ceteris paribus' szeretnék értekezni ebben a cikkben.

Mielőtt azonban belefognék, tisztáznunk kell néhány fogalmat, hogy deduktív módon végül eljussunk a születésig. A világban nem létezhet az ember Én-je önmagában. Az ember a Te által lesz Én-né. Hogy is kell ezt érteni? Ha csak Én léteznék a világban, egyedüli entitásként, rajtam kívül nem létezne semmi, akkor nem lehetnék Én, hiszen ekkor szükségtelen lenne Én-emet kimondani és ezáltal elhatárolni magam, mivel a semmi vesz körül és nem lenne mihez viszonyítani önmagam.

Tehát Martin Buber szavaival élve:
"A világ kétarcú az ember számára, amiként kétarcú az ember magatartása a világban.
Az ember magatartása kétarcú, miként kettő az alapszó is, amit képes kimondani.
Az alapszók nem szavak, hanem szópárok.
Az egyik alapszó az Én-Te szópár.
A másik alapszó az Én-Az szópár, ahol az Az helyett Ő is állhat, anélkül hogy az alapszó megváltoznék. Így hát az ember Én-je is kétarcú.
Hiszen az Én-Te alapszó Én-je más, mint az Én-Az alapszó Én-je."

Rögtön fényt derítünk rá,mire céloz Buber és közelebb kerülünk a témánk vezérfonalához, az újszülöttekhez is.

Ahogy a fentiekben megállapítást nyert: Én nem létezhet önmagában, így mikor kimondjuk a Te szót, vele együtt kimondtuk az Én szót is. A megszólításban benne rejlik saját Énünk is, mint "viszonyulási pont".Ez érvényes akkor is mikor kimondjuk az Az szót, kimondjuk vele együtt az Én-Az alapszó Én-jét is. Hogy mi a különbség a két szópár között? Az Én-Te alapszót csak egész lényével mondhatja ki az ember, az Én-Az szópárt sohasem mondhatja ki egész lényével. Ennél persze sokkal összetettebb a jelenség, így a teljesség igénye nélkül, témakörünk szempontjából releváns momentumokat emelnék ki a teorémából. Amikor tapasztalok valamit (külső és belső dolgot egyaránt) vagy tárgya van a cselekvésemnek, észlelek valamit, elképzelek valamit, akarok valamit, érzek valamit, gondolok valamit, akkor az Az világról beszélünk és az Én-Az alapszó érvényesül. A tapasztalás mindig távolság a világtól, a valóságtól.

A Te birodalom más alapokon nyugszik. Aki azt mondja Te, az nem tárgyat vél, nem tapasztal. A Te nem határos semmivel. Aki azt mondja Te, annak nincs valamije, annak semmije sincs, de viszonyban áll! Eme viszonynak három szférája van: életünk a természettel, emberek egymás között és a szellemi létezőkkel. Egy közös még is van e három viszonyban, mindegyikkel az Örök Te nyomába tekintünk, minden Te-ben az Örök Te-hez szólunk. Nem beszélhetünk róla, nem tudjuk átadni másoknak. Az Örök Te nem kinyilatkoztatás, nem történések láncolata, nem "így" és "ilyen", hanem van!

Amikor belépünk az Én-Te viszonyba, akkor a jelenvalóval találjuk átellenben magunkat, megszűnik az okság, nincs tapasztalás, egy időtlen pillanatban szemléljük a világot a Te-egén keresztül. Az alapszó kimondása mindig kölcsönösség és kizárólagosság, csak egész lényével mondhatja ki az ember, önmaga egész lénnyé koncentrálódásával. A Te megszólítása mindig választás és választatás, elszenvedés és cselekvés egyszerre, minden valóságos élet találkozás, a két fél eggyé olvad és hatással vannak egymásra. Nem keresheted, hiszen a Te kegyelem által találkozik veled, de Én lépek közvetlen, kizárólagos kapcsolatba vele. A viszony nincs az időben, hanem az idő van a viszonyban, nincs jelen térben, hanem a tér van jelen benne. A Jelen a találkozásban, jelenlétben, viszonyban létezik, minden más az Az világhoz tartozik, tehát a múlt. A viszonyt aktualitás és látencia jellemzi, mikor megszűnik a viszony a Te-vel, akkor az Az világába zuhan vissza. Ez szükségszerű, hiszen nem tartható fenn a viszony örökké. Az Az-világ térhódítása csak az Én-Te viszony hátrányára történhet meg. Tehát Az-világ nélkül nem élhet az ember, de aki csak Az-világban él,nem ember! Csak Te által lehetsz Énné, ahogy József Attila írja "Nem én kiáltok" című csodás versében.

"Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat."

Mit tapasztal tehát az ember abból, akinek azt mondja Te? Éppen, hogy semmit, hiszen nem tapasztalja. Mit tudhat így arról, akinek azt mondja Te? Csak mindent! Hiszen már nem tud róla többé semmi rész szerint valót. Jól látjuk tehát, hogy Berkeley által kidolgozott esse est percipi elve itt nem érvényesülhet, az Örök Te túlcsordul és kitölt mindent. Érvényét veszti minden észlelés és főként a Mindent Észlelő kölcsönhatásoktól mentes jelenléte. Tévednek azok is, akik valamiféle panteizmust vélnek fölfedezni az Örök Te-ben, hiszen nem korlátozható a természet megnyilvánulásaiban és ha azt mondjuk "lelkem lelke" ezzel se mondtunk sokat. Ahogy nem lehet keresni, úgy deklarálni is képtelenség. És elérkeztünk a születés pillanatához.

Magzati állapotban az életet a természetes összekapcsolódás, egymás felé áradás, testi kölcsönhatás jellemzi mind az anya, mind a kozmikus horizont felé. Az anyaméhben a magzat tudja a mindenséget és a születéssel pedig elfelejti. Platón anamnézis elméletéből és a zsidó mítoszokból ismerős lehet számunkra ez a tézis. Így a napvilágra jött újszülöttben titkos vágyképként megmarad az összekapcsoltság iránti sóvárgás. Az elveszített természeti összekapcsolódás utáni vágy szellemi összekapcsolódási vággyá alakul minden újszülöttben és minden alakuló lényben, akik a szétválaszthatatlanul alak-előtti ősvilág ölében nyugszanak. Ez a személlyé eloldódás nem úgy történik, mint az anyától való eloldódás, nem oly hirtelen történés. Az ember haladékot kap, hogy az elveszített természeti összekapcsolódás viszonyát felválthassa a szellemi összekapcsolódás viszonyával.

Az újszülöttnek a világot saját valóságává kell tennie látással, hallással, tapintással. A viszony őseredetű természetét láthatjuk a kisgyermek határozatlan mozdulataiban a még feltáratlan felé. Keresve nyúlnak a kezek az üres levegőbe és amint sikerül elérni a játék mackót vagy a plüss állatkert valamely puhán gömbölyödő alakját, megpróbál az átellenben állóval viszonyt létesíteni. Természetesen ezek csak törekvések, törekvések a viszonyba lépésre, így saját fantáziájából egészíti ki a tárgyat, hogy eleven hatást érjen el. Viszont ezekből a próbálkozásokból születnek az első nyögdécselő, tagolatlan hangocskák, melyekből később beszélgetés alakul ki, igaz még mindig csak az plüss állatfarm és a kiságy rácsvédőivel.

Sokan összetévesztik ezen folyamatokat valamiféle reflexekkel, viszont ezek alapozzák meg a személyiség világának felépítését. Nem az észlelés az első a kisgyermek életében, hanem a viszonyba lépésre tett törekvések, a viszony a priori-ja a velünk született Te. A velünk született Te realizálódása a velünk találkozó által, csak ezután beszélhetünk megélt viszonyról. Az Én-Te viszonyba lépés után történik meg az Én-né levés, majd ezután válik lehetségessé az Én-Az szópár kimondása. A gyermeki lélek fejlődése feloldhatatlanul összefügg a Te utáni vágy fejlődésével. A szétválaszthatatlan alak előtti ősvilágból való kifelé vágyakozásból a testi individuum ugyan már teljesen kilépett, de a hús-vér jelenvaló lénynek fokonként, a viszonyokba lépés által kell kibontakozni belőle. A megismeréssel és tapasztalással egyre bővül az Az birodalma, ám a viszony nem mérhető, nem mérték, nem lehet mennyiséggel jellemezni.

A beszéd kialakulásával a nyelv segítségére lesz, hogy további ismeretekre tegyen szert, fejlődjenek kognitív képességei, de képzeljünk el egy nyelv előtti világot, ahol nincs jelen a beszéd, a verbalitás. Valószínűleg az embereknek olyan kvalitásokkal kellene rendelkezniük, melyekkel nagyobb ráhatással lehetnének egymásra. Természetesen a nonverbális kommunikáció és a proxemika működne, de jelentős mértékben szükségszerűvé válna, hogy Hatással legyenek arra, akivel közölni akarnak. Ma ezt úgy mondanánk, hogy "közös frekvenciára kellene hangolódni" vagy "ki kellene találni fél szavakból egymás gondolatát". Való igaz, olyan képességekre lenne szükség, melyek lehetővé tennék ezt a fajta "összekapcsolódást".

Ha kicsit tovább gondoljuk ezt az idealisztikus világot, akkor észrevehetnénk, hogy a viszonyba lépés valószínűleg sokkal könnyebben elérhető lenne az emberek számára, viszont a nyelv és beszéd hiánya számtalan lehetőségtől megfosztana minket. A beszéd megkönnyíti a dolgunkat, de egyben "felhígítja" a viszonyba lépés képességét.

Kapcsolódó cikkek

Kapcsolódó videók

Napfényesség és Áldás | Napi Elemózsia © 2017