Menu
Csatlakozz Te is Facebook közösségünkhöz!

Feloldódás

Feloldódás

Lassan rajzolódtak ki a szoba körvonalai előttem. A helyiséget egyszerűen rendezték be, de színei kellemes hangulatot varázsoltak. A falak halványzöld derengése megnyugtatott. A földön mályvaszín szőnyegek, ügyes kezek munkáját dicsérték, és friss vibrálást árasztottak. A könyvespolcok, súlyos bőrkötéses alakban viselték a tudás nemes terhét. Egy antik íróasztal az ablak alatt várta gazdáját.

Én egy kényelmes fotelben ültem és nem tudtam, hogy miért. Nem tudtam hol vagyok és azt sem, hogyan kerültem ide. Ám ennél kellemetlenebb felismerés is várt még rám: a nevemet sem tudtam, sőt azt sem, hogy ki vagyok. Nem emlékeztem semmire. Semmire az égvilágon.

Különös érzés volt. Először talán még izgalmas is, de mint egy kígyó egyre csak tekeredett felém és rám, egyre közelebb, és minél közelebb került hozzám, annál félelmetesebbnek tűnt. Már éppen kezdtem pánikba esni, amikor egy hangot hallottam. Arra fordítottam a tekintetem. Egy ember ült az egyik sarokban egy széken. Furcsa – gondoltam – eddig észre sem vettem.

– Ne engedd, hogy a félelem úrrá legyen feletted!

Idős férfi volt, bár a korát nem tudtam volna jól megtippelni. Hangja nyugodt volt és határozott. Soha életemben nem láttam, vagy legalábbis nem emlékeztem rá. Ami nem különösebben csodálnivaló, mert egyetlen emlékem sem maradt. Szó szerint, az a szoba lett az univerzumom. Minden más csupán lehetőségként létezett.

– Ki vagy – kérdeztem óvatosan, és különös érzéssel töltött el a saját hangom, ami szintén új élmény volt új életemben – és mi történt velem, hogy kerültem ide?

– Hogy én ki vagyok, az nem fontos. – zárta le a kérdésem egyik felét az idegen – Segítségért jöttél hozzám. – folytatta egyszerűen.

– Segítségért? – csodálkoztam. – Miféle segítségért?

– Nehéz volt a lelked, amikor felkerestél, és mindenképpen tudni akartad a választ egy kérdésedre.

Próbáltam visszaemlékezni. Kerestem egy foszlányt, egy képet, egy hangot, bármit, ami közelebb vihetne ennek a lehetetlen helyzetnek a megértéséhez, de semmit nem találtam. Az elmém olyan üres volt, mint egy kiszáradt kút.

– Valóban? – Úgy tűnt ezen a nyomon érdemes elindulnom – és mi volt ez a kérdés?

Az idegen felvonta dús szemöldökét és néhány másodpercig hallgatott. Tekintete békés volt és titokzatos.

– Arra neked kell rájönnöd – szólt végül és nekem úgy tűnt, hogy remekül szórakozik.

Ez felbosszantott. Kíváncsi lennék, fordított esetben mennyire lenne tréfás kedvében.

– Ez az a nagy „segítség" amiért felkerestelek volna? – nem spóroltam a gúnyos hangsúllyal, ám ez nem tett rá semmilyen hatást.

– Ó nem – válaszolta vidáman – azon már túl vagyunk.

– És mi volt az, ha szabad tudnom? – érdeklődtem még mindig füstölögve.

– Elvettem az emlékeidet!

– Micsoda? – nyögtem hitetlenkedve – Miért tettél ilyet?

– Mert abban a formában, ahogyan te őrzöd az őket, semmi haszna. Csak megmérgez téged.

Elcsuklott a válasz a torkomban. Ez az ember elvette mindem, koldussá tett és ebben még perverz örömét is leli?! Elvette az emlékeimet. Ezt meg, hogy értsem? Hipnózis? Biztosan az, vagy valami spiritiszta trükk, valami woodoo szertartás. Ki ez az ember valójában és mit akar? Az emlékeimet akarom! Újra éreztem a kétségbeesés kígyóját felébredni. Éhes volt és felém kúszott, hogy falatozzon belőlem. Ám az öreg újra megakadályozta.

– Ne töprengj értelmetlen dolgokon – megint határozott volt, de most már erélyes is – nincs időm a bárgyúságaidra. Ne keresd a történetedet, mert abban csak a tört énedet találod meg. Elválasztott maradsz és kétségbe esett. Csak az emlékeidet vettem el. Ez nem old meg semmit, csupán megkönnyíti a dolgodat. A reakcióid megmaradtak. Légy úrrá felettük. A kérdésedet találd meg. Akkor megkapod a választ is hozzá. És akkor – felemelte az ujját a levegőbe, én pedig mint egy engedelmes kutya követtem a tekintetemmel – visszakapod az életed is!

Rendben, szót fogadok – gondoltam magamban, és ezzel úgy éreztem, ki is léptem a szokásos reakciómból – úgysem tűnt semmi más megoldás értelmesnek. Erőteljesen koncentráltam befelé. Miféle tanácsért jöhettem ehhez az emberhez? Kérdések százai cikáztak bennem, de egyik sem vert olyan mélyen gyökeret, hogy akár egy másodpercig is igaznak tűnjön. Melegem lett az erőlködéstől, és verejték öntötte el a testem. A gondolatok zúgó folyama, dübörgő vízeséssé vadult a fejemben, ami már nem bírta a nyomást és éles fájdalommal jelezte: hamarosan feladja a harcot. Az öreg, mintha olvasott volna a gondolataimban, megint szólt hozzám.

– Ne erőlködj, ne akarj –éreztem, hogy segíteni próbál – add fel! Ez annyit jelent, hogy ne te akarj ráébredni, hanem feladod. Add felfelé!

Hangját már csak tompán érzékeltem, mintha egy üvegbúra belsejében lennék, Micsoda? Felfelé adjam? Kissé extatikus állapotba kerültem az erőfeszítéseim hatására. Felfelé? Kinek, talán magának Istennek? És akkor megtörtént. Leállt az elmém. Vibráló ürességben találtam magam. Kitörlődött belőlem minden akarás, szándék, gondolat és érzelem. Ekkor, mint egy jutalom kiáradt belőlem a kérdésem, amivel érkeztem: Ki vagyok valójában? És ekkor, mint egy kegyelem, belém áradt a válasz, de már nem szavak formájában. Tekintetem az idegenre siklott, arcán derűs mosoly jelent meg. Ez a mosoly, egy végtelen másodpercig élesen élt a retinámban, azután feloldódott bennem. És szépen sorban feloldódott minden. A formák, a színek, a hangok. Végül én magam is feloldódtam. Miben? A jelenben.

Megszűnt az én, aki próbálta megérteni a világot és a körülötte lévő dolgokat, és aki feltette a kérdését. Átélő lettem. Része az egésznek és egyben maga az egész. Én voltam a zöld a falakon, a mályva a szőnyegben, a fény a szobában. De én voltam a fal, a szőnyeg és a szoba is. Én voltam a fotel, amiben ültem, és az idegen, aki nem volt többé idegen. Csak voltam. Boldogság hulláma öntött el, és felnevettem. Nevettem, és ezzel a nevetéssel beáradtam mindenhová, kitöltöttem mindent. Könnyű voltam, határtalan és boldog. Időben nem tudnám meghatározni, hogy meddig tartott ez az állapot, mielőtt visszatértek az emlékeim. Eszembe jutott a múltam. Hogy

hol születtem, kik a szüleim, hogy hívnak, milyen iskolákba jártam, mi a munkám, kiket szeretek, mi a kedvenc ételem, és hol szoktam vásárolni. Minden emlék visszatért. De már nem határozott meg. Békességre leltem. Történjék bármi, ehhez a békességhez mindig visszatérhetek. Felálltam és odasétáltam az emberhez, akinek már tudtam a nevét, de azt is tudtam, hogy ez már nem olyan fontos. Megöleltem és csak ennyit mondtam:

– Köszönöm.

– Magadnak köszönd – mosolygott szelíden.

Mélyen a szemébe néztem. Én is mosolyogtam. – Éppen ezt teszem!!!

A Napi Elemózsia magazin második, 2013. márciusi számából.

Kapcsolódó videók

A szerző további cikkei

Napfényesség és Áldás | Napi Elemózsia © 2017