Menu
Csatlakozz Te is Facebook közösségünkhöz!

Interjú Dr. Dicsőfi Endrével

Interjú Dr. Dicsőfi Endrével

A belső úton mindenféleképpen és bármilyen módon fenn kell tartani a teljességre irányultságot. El kell érni azt, ami MOST lehetséges, és ezt kell tudatosítani. Akármilyen szituációban is vagyunk, van egy lehetőségünk, és ezt meg kell ragadnunk. Ez a lehetőség néha testi, néha érzelmi, máskor pedig gondolati, általában pedig mind a három, még ha valamelyik dominánsabb is a többinél.

Minden vallásnak és útnak van egy világképe. Az Ön világképe milyen?

Az én világképem, az nem az én világképem, és nem is hiszem, hogy az „én világképem” létezik. A spirituális úton a gyökeret a tradíciók jelentik, melyek lényegileg egyet tanítottak: van valami a halál után, az élet a halállal nem ér véget. Abban a kérdésben, hogy mi van a halál után, a tradíciók elképzelése, tanítása, dogmája természetesen különbözik. Abban azonban biztosan mindegyik megegyezik, hogy az élet, a létezés, a tudat, a lélek vagy a szellem nem ér véget a halállal.

Az, amit az életben teszünk, és ahogy formáljuk, alakítjuk magunkat, hatással van arra, ami az élet után történik velünk. Ezért minden egyes vallás és minden egyes tanító azt mondja, hogy ebben az életben maradandó, vagyis lelki és szellemi értékekre kell szert tennünk, hiszen az anyagi velünk együtt porból lesz, porrá lesz, tehát elmúlik. Vannak olyan emberek és tanítók is, akik egy tradícióban ki tudnak teljesedni – az iszlámban, a kereszténységben, a theravéda buddhizmusban…- és ezen az úton mennek. Azok a tanítók, akik egy vallásban gyökerező úton haladnak, azt az egy utat hangsúlyozzák. Vannak azonban emberek, akiknek ez nem felel meg, mert úgy érzik, hogy lekorlátozza őket, és ezért tovább folytatják a kutatást, míg végül összeáll egy olyan szemlélet, amelybe belefér a jógától kezdve az imádkozásig, a csendes üléstől kezdve az energetikai gyakorlatokig, a tánctól a nyugalomig minden.

Látszólag ellentmondó tanításokat, látszólag ellentmondó utakat az ember a saját szellemében nemcsak hogy összebékíthet, hanem látja, hogy ezek az ellentmondások csak egy bizonyos szinten vannak, egy másik szinten már nem léteznek. Ez a negyedik út.

Hogyan lehetne megfogalmazni annak a tanításnak a magvát, esszenciáját, amit Ön képvisel?

A belső úton mindenféleképpen és bármilyen módon fenn kell tartani a teljességre irányultságot. El kell érni azt, ami MOST lehetséges, és ezt kell tudatosítani. Akármilyen szituációban is vagyunk, van egy lehetőségünk, és ezt meg kell ragadnunk. Ez a lehetőség néha testi, néha érzelmi, máskor pedig gondolati, általában pedig mind a három, még ha valamelyik dominánsabb is a többinél. Arra törekszünk, hogy ebben felébredjünk, hogy észrevegyük azt, ami MOST van.

Észrevesszük?

Nem. De ez nem keserít el bennünket, mivel a következő pillanat már feltárja a következő lehetőséget. Bármelyik elszalasztott lehetőség mellé jön a jelen lehetősége, a jelen szabadsága, a jelen elkötelezettsége, a jelen korlátja, a jelen törekvése, a jelenben lévő tendenciák. Az észlelésünk és a lehetőségek mezejét számtalan tényező befolyásolja. Ezek közül vannak olyanok, melyek önmagukban mélyek, tehát csak bele kell engednünk magunkat, csak csendbe kell lennünk, el kell benne merülnünk és mélyülnünk, mert a helyzet megad nekünk mindent. Más helyzetben nekünk kell harcolni, küzdeni, aktívnak lenni, mert valami nagy felületesség, nagy szűkülés, valami olyasmi jön belőlünk és kívülről, ami nem felel meg céljainknak. Lehetőleg kerüljük a kényszeresség csapdáját éppúgy, mint a trehányságot! Érezzünk együtt másokkal, magunkkal, de hagyjuk el az önsajnálatot!

És mi a jelentése az életnek és a létezésnek?

Az ember mindig benne van a létezésben, az életben. A belső út szempontjából az élet és a létezés közötti különbség az, hogy az élet elmúlik, a létezés állandóan megújul. A lét megújítja önmagát, tehát múlhatatlan, halhatatlan. A létezésben részt vállalni bizonyos értelemben részt vállalás a mulandóságban. Amikor az élet dolgait tesszük, akkor múlandó dolgokat teszünk. Amikor a létezésbe helyezzük magunkat, akkor magunkba fogadjuk a fákat, a szelet, a levegőt. A létezés magába foglalja az életet és a halált. A létezés az együtt lüktetés, a rombolás, a keletkezés, a bőség, a hiány, a szív dobogása, a belélegzés, ott minden sűrűbb, nagyobb, hatalmasabb, erősebb, ugyanakkor sokkal finomabb, légiesebb. Különböző minőségű energiákról van szó. Kívánni és akarni kell, hogy oda tudjuk állítani magunkat a valósághoz, hogy kommunikálni tudjunk vele…

Tudatosság nélkül is éppúgy leélhet az ember egy életet, mint tudatosan. Ránézésre semmi különbség nincs. Ez mégis olyan, mint az igazi és a hamisítvány. A hamis rendkívüliképpen hasonlít az igazira, de csak utánzása. És közben hol van önmaga? Mindenki úton van afelé, hogy az legyen, aki, hogy megszerezze a „vanságot”. Lenni azért nehéz, mert elvéti magát az ember, de csak közelítve önmagához tudja azt, hogy elvétette.

Hogyan legyünk összeszedettek olyankor, amikor az események alakulása nagyon nehézzé válik számunkra? Hogyan kerüljünk egy magasabb energiamezőbe, tudati állapotba, és hogyan tartsuk ezt fent?

Tragikus események sokkolhatnak, gyengíthetnek. Kellő tudatossággal azonban össze tudjuk magunkat szedni, meg tudjuk hívni az akaratot, az erőt, a szükséges atmoszférát. Megélünk mindent, de mégsem engedjük, hogy elhatalmasodjon felettünk.

Úgy vettem észre, hogy akkor kap újat az ember, amikor a már meglévőt kiosztja, csak így van áramlás, különben valami elakad, bedugul. Milyen mértéket érdemes ebben szem előtt tartanunk?

Áramlás a puszta jelenlétünkkel is van. Lehet, hogy a szavakat nem osztjuk meg, de az atmoszférával mégis megtörténik az átadás. Lehet, hogy a csendben annyira kihegyezzük magunkat, hogy amikor megszólalunk, az „világrengető” mondat lesz. A visszatartás érlel. Fontos, hogy a lépéseket véghezvigyük. Persze a must is finom, de kezelés nélkül nem lesz belőle bor. Sok ember van, aki abbéli örömében, hogy van egy kis mustja, megosztja, de így nem lesz bora. Miből lesz akkor az extázis? Hogyan fog akkor Dionüszosz „megrészegedni”?

Nekünk szükségünk van nemcsak a józanságra, de a részegségre is. Természetesen itt a szellemi mámorról van szó, de egy pohár jó bort sem vetünk meg. Szeretnénk elmélyíteni, színesíteni a lehetőségeinket, ahelyett, hogy beszűkítenénk ezt a hihetetlen csodát, ezt a rezzenésteli világot, ezt az álmot, amit álmodunk, ezt a felébredést. Ne legyen keskeny pályás játszma! Tartsuk meg az út szélességét, mélységét, tiszteletét! Túl kell lépni a mi kis részmegoldásainkon és félelmeinken, hiszen az egészben lehet részesedni!

A spirituális tudásnak tehát nem kell feltétlenül tettekben megnyilvánulnia?

Nem. Ez a tudás egy varázsdoboz. Valakinek fel kell nyitni. Nem feladata a varázsdoboznak, hogy önmagát felnyissa. Ez a kereső feladata.

Kell valamilyen speciális adottság ahhoz, hogy valaki spirituális tanítóvá váljon?

Bizonyos képességekre szükség van, mint például beleérzés, karizma, erő, nyitottság, a megélt dolgok kifejezésének, megfogalmazásának vágya. Például egyes iskolákban a tanítók megmondták, hogy az egyik tanítványból nagyon jó szőnyegkészítő, a másikból kovács, vagy orvos lesz. A tanítvány a választott szakmájában dolgozik tovább, holott ugyanazt a szellemi szintet elérte, mint egy spirituális tanító, csupán az ő feladata más. A tanító célja, hogy a szóban is megfogja azt, ami megfoghatatlan, és megtegye a pillanatnyilag lehetségest. Van a tanításnak egy költői és egy praktikus dimenziója is. Nem hiszem, hogy valaki csak elméleti síkon lehet spirituális tanító.

Beszélgetésrészletek Dr. Dicsőfi Endrével | Gubcsi Anikó, A lét lámpásai c. könyvéből

Napfényesség és Áldás | Napi Elemózsia © 2017