Menu
Csatlakozz Te is Facebook közösségünkhöz!

Ne higgyünk el mindent, amit gondolunk!

Ne higgyünk el mindent, amit gondolunk!

Amikor meditálunk, megpróbáljuk gondolatainkat lecsendesíteni. Ez körülbelül akkora feladat, mintha egy kétéves gyereket arra kérnénk, hogy játék nélkül csendben és mozdulatlanul üljön fél órán keresztül. Elménk nyughatatlan és játékos kedvű.

Az emlékezetünk szelektív. Azokat az élményeket raktározza el jobban az agyunk, amikhez érzések kapcsolódnak. Majd filmszerűen lejátssza őket, amikor hasonló szituációkba kerülünk. De játékos elménk szeret megtréfálni bennünket Az érzéseink nem egészen úgy élnek tovább emlékeinkben, ahogyan azokat ténylegesen átéltük.

A nosztalgikus érzések a múltat színezik ki. Egy kőkemény és íztelen cukorka is mennyei mannának tűnhet retro-emlékeinkben. Bár manapság már a nosztalgia sem a régi. Ugyanígy megszépülhet az első szerelem vagy egy elutasított kérő, ezt a jelenséget akár Hufnágel Steve szindrómának is hívhatnánk :) Mi lett volna ha...

Vannak híres fotómodellek, akik elégedetlenek a külsejükkel és csúnyácskának tartják magukat. Seregnyi hódoló sem tudja meggyőzni őket az ellenkezőjéről. Amikor a tükörbe néznek, a magukról alkotott torz belsőképet vetíti ki elméjük.

Hajlamosak vagyunk a rossz emlékeket megőrizni, viszont a jót könnyebben elfelejtjük.

Gyakran a szüleinkre is haragszunk, mert keveset játszottak velünk, nem vittek el a beígért tengerparti nyaralásra. De azt már elfelejtjük, hogy ők ápoltak bennünket, amikor betegek voltunk. Vállalták mindazokat a terheket, amik együtt járnak egy gyerek felnevelésével. A rossz emlékek ráadásul felnagyítódhatnak és egy látszónak jelentéktelennek tűnő gyermekkori élmény irreális félelmeket okozhat felnőttkorban. Első hallásra talán viccesen hangzik, hogy ha valaki 30 év távlatából is azon sopánkodik, hogy Pistike a harmadikban elvette tőle a szagos radírját és nem adta vissza. Amíg valaki fél kiállni magáért, addig újabb és újabb „Pistikék” bukkanhatnak fel az életében, akik mind el akarnak tőle venni valamit, ráadásul egyre hatalmasabbnak és fenyegetőbbnek tűnnek. Sokan a szakítás után még hosszú évekig őrzik a felgyülemlett haragot. Nem tudják elengedni vélt vagy valós sérelmeiket és csak a másikat tekintik hibásnak: „Én már régen megbocsátottam annak a szemétládának!”

Ugyanakkor a múlt elfogadásával még egy elsietett fiatalkori házasságot követő válás is érettebb, jobb szülővé teheti az egykori párt, ha már nem neheztelnek egymásra és őszintén ki tudják mondani: „Ennyit tudtunk adni egymásnak”.

Ha szélsőséges reakcióink támadnak, próbáljunk mielőbb visszatalálni középpontunkba és a jelen pillanatba. Vegyünk néhány mély lélegzetet (közben egyik kezünket helyezzük a homlokunkra, másikat a tarkónkra) és koncentráljunk a légzésünkre. Segíthet, ha átadjuk a vezetést Felsőbb Énünknek és kívülről (egy fejünk feletti pontból) tekintünk önmagunkra. Ártó gondolatainkat pedig engedjük el, ne kapaszkodjunk beléjük. Próbáljuk megszólítani sértett és haragos én-részeinket, nyugtassuk meg őket és képzeletben öleljük őket magunkhoz.

Kapcsolódó videók

Napfényesség és Áldás | Napi Elemózsia © 2017