Menu
Csatlakozz Te is Facebook közösségünkhöz!

Önmagadra találva…

Önmagadra találva…

Nap mint nap találkozik az ember különböző élettörténetekkel. A történetek különbözősége azonban csupán álca, ugyanis érzelmi téren éppen a hasonlóságokra lehetünk figyelmesek. Szomorúság, lelki fájdalom, kilátástalanság, tehetetlenség, kiszolgáltatottság lesz úrrá rajtunk. A sok történetben, szenvedésben ezek mellett van még egy közös szál. Azonosulunk vele. Azonosulunk a történetünkkel, azonosulunk a szenvedéssel.

Holott a szenvedés és a kínzó fájdalom mögött van Valaki, aki megéli, átéli azt. Ott van az a valódi, belső én, aki nem azonosult teljesen a szenvedéstörténettel. Ott van, és akár dönthet úgy, hogy miközben jelen van a kellemetlen érzés, megfigyeli azt. Megfigyeli egyik nyomasztó gondolat hogyan követi a másikat, s a gondolatok hogyan teremtik meg az azokhoz kapcsolódó elviselhetetlen érzéseket. A gondolatok és az érzések megfigyelésével már nemcsak a szenvedő alany létezik, kinyílik egy kapu, ami a jelen felé vezet, kiutat mutatva a történetből, a múltból, ahol oly sok fájdalom gyökerezik. Kapaszkodunk a múltba, és aggódunk, félünk a jövőtől. A problémából való kilépésnek azonban csak egy útja van, és ez a jelen. Itt és most. Mi vesz körül ebben a pillanatban? Milyen gondolatok, érzések vannak bennem? A belső megfigyelő a jelenben tart, figyelve az érzéseket, megtörténik azok elfogadása is. Az elfogadás a legfontosabb lépés a szenvedés felszámolásához.

S bár a szenvedésnek erős személyiségformáló és tanító ereje van, sokan mégsem saját erejükre döbbennek rá általa, hanem belehelyezkednek az áldozat szerepbe. Ezt sugározva a külvilág felé az ember még több olyan szituációban találja magát, ami megerősíti az áldozat szerepében. Az élettörténettel való azonosulás során az ember elveszítette önmagát. Elveszítette önmaga szeretetét. Ahhoz, hogy erre ráeszméljen, lehet mindenét el kell veszítse, ki kell billenjen a jól megszokott biztonsági zónájából. Ahogy omlik össze megszokott világa, úgy törhet darabokra gondosan kialakított és addig fenntartott énképe is. Minden, amit magáról gondolt, már nem tartható fent.

A „szeretni és szeretve lenni” emberi szükséglete a külvilágban egy fontos személy elvesztése után már nem valósítható meg a korábban megszokott módon. Jöhet a kérdés, hogy „miért történik ez velem”? Ahogy telik az idő, az ember rákényszerül arra, hogy felülvizsgálja életét, önmagát, sok esetben függőségét másoktól, mások szeretetétől. Észreveszi az álarcot, amit magára húzott, csak azért, hogy szeressék és elfogadják. Rádöbben, hogy az álarc védelmét szolgálja, de egyben önmagát tagadja meg általa. Felismerés felismerést követ, és megjelenik a következő kérdés: Ki vagyok én valójában? Szeretem-e magam, ha bármire képes vagyok csak azért, hogy szeressenek? Szeretem-e magam, ha képes vagyok belekényszeríteni lelkemet olyan helyzetekbe, amiket nem is akarok? Csak azért, hogy szeressenek és elfogadjanak.

A szeretet és az elfogadás iránti vágy már gyermekkorban elkezdődik. Szót fogadunk a szülőnek, nehogy elveszítsük szeretetét. Ez a minta olyannyira berögzül, hogy idő közben elfelejtkezünk magunkról, hogy mi a jó nekünk. Elfelejtjük, hogy mások szeretetéhez is önmagunk szeretetén át vezet az út. Valódi szeretetet csak akkor tükrözhet felénk a világ, amikor megtanultuk elvárásoktól mentesen szeretni és elfogadni lényünket olyannak amilyen. Önmagunk szeretetéhez az érzéseink megfigyelése segít hozzá, ahol egy kellemetlen érzés, akár mint a börtön rácsai, mutatják az utat, hogy vállald fel magad, légy végre az, aki vagy. Ha kell, tanulj meg nemet mondani, s érezd ahogy a börtön rácsai szertefoszlanak, éld meg szabadságodat, éld meg, hogy ez TE vagy!

Kapcsolódó cikkek

Kapcsolódó videók

Napfényesség és Áldás | Napi Elemózsia © 2017