Menu
Csatlakozz Te is Facebook közösségünkhöz!

Tudatos pénzügyek, a másik véglet: egy ex-pénzfüggő vallomása

Tudatos pénzügyek, a másik véglet: egy ex-pénzfüggő vallomása

'A tudatosság következő lépcsője: felelősségteljes pénzügyek' cikksorozatunk harmadik részében Sam Polk, egy ex-pénzfüggő vallomását olvashatjuk a Wall Street-ről. „Miért akartam több pénzt? Ugyanazért, amiért egy alkoholistának kell a következő ital: függő voltam."

A Wall Street-en töltött utolsó évemben a prémiumom 3.6 millió dollár volt, és én még mérges is voltam, hogy miért nem több? Miért csak ennyi? Ekkor 30 éves voltam, felnevelni való gyerek, tartozások és mindenféle emberbaráti cél nélkül. Miért akartam több pénzt? Ugyanazért, amiért egy alkoholistának kell a következő ital: függő voltam.

8 évvel azelőtt léptem be először a Credit Suisse First Boston kereskedelmi osztályára, hogy elkezdjem a nyári gyakorlatomat. Már akkor is tudtam, hogy gazdag akarok lenni, de akkoriban más elképzelésem volt arról, mit is jelent ez a fogalom. Miután elolvastam a „Liar's Poker" könyvet és megtudtam, hogyan kapott 2 év kereskedelmi osztályon ledolgozott év után Michael Lewis 250.000 dolláros bónuszt (ami egy vagyonnak tűnt akkor), döntöttem én is úgy, hogy kipróbálom a Wall Street-en a szerencsémet. Minden januári és februári hónapban erre gondolok, ugyanis ezekben a hónapokban osztották a prémiumokat, ekkor lehetett egy vagyont keresni.

Hogy mit jelent gazdagnak lenni, az apámtól tanultam. Ő házaló ügynök volt nagy álmokkal, melyek azonban sosem teljesültek. „Képzeld el az életünket, ha majd 1 millió dollárt nyerek" mondta örökösen. Álmaiban forgatókönyvet árult, a valós életben azonban konyhai szekrényeket. És nem túl jól. Voltak alkalmak mikor édesanyám ápolói fizetéséből éltünk egyik hónapról a másikra.

Apám abban hitt, hogy a pénz megoldás mindenre. 22 évesen én is. Mikor legelőször beléptem a kereskedelmi osztályra és megláttam a rengeteg laposképernyős tévét, az ultramodern monitorokat, és a telefonokat elég gombokkal, hogy egy vadászrepülőre hasonlítsanak, azonnal tudtam, mit akarok csinálni életem végéig. Olyannak láttam mindezt, mint egy videojátékot, ahol ha nyertél, azzá váltál, amit legjobban szerettem volna elérni – gazdag.

Akár csodának is mondható, hogy bekerültem a Wall Street-re. Annak ellenére, hogy ambiciózus voltam és nagyon élt bennem a versenyszellem – egy birkózó a Columbia Egyetemen - naponta ittam, füveztem, és mindezek mellett rendszeresen kokaint, ecstasyt és Ritalint használtam. Hajlamos voltam az önpusztításra, ennek köszönhetően fel lettem függesztve az egyetemen, kétszer le voltam tartóztatva és ki lettem rúgva egy internetes cégtől ökölharc miatt. A dühről apámtól tanultam.

Még most is látom magam előtt a vörösre torzult arcát, amint felém közelít. Szó szerint behazudtam magam a C.S.F.B szakmai gyakorlatra, kifelejtve az önéletrajzomból a kihágásaimat, mindezt azzal az eltökélt határozottsággal, hogy az utolsónak tűnő esélyemet nem fogom elbaltázni. A gyakorlat mellett az egyedüli dolog, ami fontos volt számomra, a barátnőm volt, egy frissen induló röplabda játékos a Columbia egyetemen. Annak ellenére, hogy szerelmes voltam belé, mikor berúgtam, nemegyszer kötöttem ki más lány mellett.

3 hét gyakorlatozás után kirúgott. „Nem tetszik akivé váltál" mondta. Nem hibáztattam őt, de annyira elkeseredett voltam, hogy az ágyból se tudtam kimászni. Végső kétségbeesésemben felhívtam a tanácsadót, akivel már párszor találkoztam azelőtt, és a segítségét kértem.

Segített ráébreszteni arra a tényre, hogy alkohollal és drogokkal próbáltam tompítani a gyerekkoromban átélt tehetetlenség érzését, és azt tanácsolta, szokjak le róluk. Ezek voltak életem legnehezebb hónapjai. Az alkohol és drog nélkül úgy éreztem, mintha a mellkasomat felnyitották volna, hogy a szívem oxigénhez jusson. Arra is felhívta a figyelmemet, hogy a menekülésem az alkohol és drog világába egy meg nem oldott lelki probléma eredménye, amit ő csak „szellemi betegség"-nek nevezett. Mivel a C.S.F.B nem ajánlott munkát, visszamentem az egyetemre, hogy befejezzem az utolsó évemet.

A végzésem után munkát ajánlottak a Bank of America-nál, egy manager igazgató közbenjárásával, akinek megesett a szíve egy olyan emberen, aki 3 hétig naponta hívta őt. Egy év józanság után fókuszáltnak, tisztán látónak és szorgalmasnak láttam és éreztem magam. Az első évem végén 40.000 dollár bónuszt kaptam. Ez volt az első alkalom, hogy nem kellett ügyeljek, mennyi pénzt is veszek ki a számlámról. De mindez egy hét után már nem tűnt olyan nagy összegnek, ugyanis egy másik értékesítő bróker, aki csak négy évvel volt idősebb nálam, a C.S.F.B.–nél lett alkalmazva 900.000 dollárért. Miután elmúlt a sokk érzése, hogy 22szer többet keres, mint én, izgatott lettem, hogy mennyi pénzt lehetséges itt tulajdonképpen keresni.

A következő években rengeteget dolgoztam, és szép lassan haladtam felfele a Wall Street-i ranglétrán. 4 évre rá, hogy a Bank of America-nál kezdtem el dolgozni, a Citibank 1.75 millió dollárt ajánlott fel két évig, ami mellett még bónuszt is kaptam. Elkezdtem egy aranyos szőkével randizni, és ugyanakkor egy loft stílusú apartmant béreltem havi 6.000 dollárért.

Nagyon fontosnak éreztem magam. 25 évesen Manhattan bármelyik vendéglőjébe mehettem, legyen az Per Se vagy Le Bernardin, és csak annyit kellett tegyek, hogy felhívtam az egyik brókeremet, aki elintézte nekem mindezt percek alatt. Ha felkeltette a figyelmemet egy Knicks-Lakers kosármeccs, csak futólag kellett megemlítsem egyik brókeremnek, s máris a második sorba szólt a jegyem. Az elégedettség érzése nem csak a pénznek volt köszönhető, hanem a hatalomnak is, ami vele járt. Mivel annyira sikeres és okos voltam, most már valaki más dolga volt az, hogy engem boldoggá tegyen.

Mindezek ellenére örökös irigységben éltem. Egy kereskedelmi asztalnál együtt ülsz mindenkivel, a gyakornoktól az igazgatókig. Amikor a melletted ülő ember 10 milliót keres, a te 1 vagy 2 milliód már nem is tűnik olyan soknak. De ennek ellenére örültem a fejlődésemnek.

A tanácsadóm viszont másképp látta mindezt. Szerinte ugyanúgy használtam most a pénzt, mint régebb az alkoholt vagy akár a drogot, hogy erősnek és fontosnak érezzem magam. Úgy gondolta, jobb lenne, ha abbahagynám a gyűjtögetést, és inkább arra helyezném a hangsúlyt, hogy a „belső sebe(i)met" begyógyítsam. Úgy gondoltam eltúlozza a dolgokat, és elkezdtem befektetési alapokkal (hedge fund) foglalkozni.

Most, hogy könyök-könyök mellett dolgoztam milliárdosokkal, utolért a kapzsiság. Azon gondolkoztam, hogy a munkatársaim, ha épp úgy tartja kedvük, megvásárolhatták Mikronéziát, vagy épp New York City polgármesterei lehettek volna. Nem csak pénzük volt – hatalmuk is, nagyobb annál, hogy egy asztalt foglaljanak a Le Bernardn-nél. Szenátorok látogatták őket az irodáikban. Királyok voltak.

penzes-2

Milliárdokat akartam. Meghökkentő belegondolni, hogy 5 év leforgása alatt mennyire átváltottam a „40.000 dollár bónuszt kaptam"-ból a „csak másfél millió bónuszt kaptam"-ra.

De a legvégén a hihetetlenül gazdag főnököm volt az, aki ráébresztett a határtalan gazdagság határaira. Épp egy gyűlésen voltam, ahol az új befektetési alapokat tárgyalták. Szinte mindenki a Wall Street-en úgy gondolta, hogy az újítás rossz ötlet lenne. És ekkor tettem fel a kérdést, hogy „De nem lenne jobb a rendszernek, mint egész?", mire a főnököm egy nagyon rideg nézéssel a következőket válaszolta: „Nem rendelkezem a megfelelő agykapacitással, hogy a rendszert egységnek lássam. Az egyedüli dolog, amiért aggódom az az, hogy ez hogyan fogja a cégünket érinteni."

Úgy éreztem magam, mint akit gyomorszájon vágnak. Félt attól, hogy pénzt veszítsen, annak ellenére, hogy mennyije volt.

Attól a pillanattól kezdve más szemekkel kezdem a Wall Street-re nézni. Láttam a kormány felé irányuló gúnyt a kereskedők szemében, mert csökkentek a bónuszok a válság miatt. Hallottam a dühöt a hangjukban az emelkedő adók miatt. Mindent és mindenkit utáltak és lenéztek, aki veszélyeztette a plusz bejövetelüket. Láttál valaha drogost, akinek elfogyott az utolsó adagja is? Mindenre képes, csakhogy új adaghoz jusson – 32 kilométert gyalogol a hóban, kirabol egy nagymamát, csakhogy meglegyen a következő adag. A Wall Street pont ilyen. Pár hónappal a bónuszosztás előtt a kereskedési osztály úgy néz ki, mint egy lerobbant negyed egy drogfüggőkkel teli városban.

Mindig is irigyeltem azokat, akik többet kerestek, mint én. Most, életemben először, szégyelltem őket és magamat is. Egy év alatt többet kerestem, mint édesanyám egész élete alatt. És tudtam, hogy ez nem igazságos. Tény, hogy jó voltam a számokkal és forgott az agyam. De tulajdonképpen semmit se csináltam. Rájöttem, ha egy nap a hitelszármazékok eltűnnének, a világ nem sokat változna. De ugyanez nem állna fenn a nővérekkel kapcsolatban. És így arra a következtetésre jutottam, hogy ami eddig normálisnak tűnt, az mostanra nagyon eltorzult.

Nemrég fejeztem be Taylor Branch három kötetes könyvét Dr. Martin Luther King Jr.-ról és a polgárjogokról. Azóta is a fejemben van a kép, amint a Szabadság Lovasai leszállnak a buszról, hogy a feldühödött emberek közé menjenek. És sokáig mondogattam magamnak, hogy ha a 60-as években éltem volna, én is azon a buszon lettem volna.

De ezzel csak magamnak hazudtam. Rengeteg igazságtalanság van most is a világban, mint például az egyre növekvő szegénység, a börtönlakók számának növekedése, a manapság nagyon elterjedt szexuális támadások vagy az elhízási krízis. És én nem hogy segítettem volna bármelyik problémát is megoldani a világban, hanem inkább profitáltam belőle. Amikor 2008-ban összeomlott a piac, óriási mennyiségű pénzt nyertem azzal, hogy a kockázatos vállalkozások hitelszármazékait csökkentettem. Tudtam, hogy közeledik a válság, és ahelyett, hogy segítettem volna azokon, akiknek nem voltak millióik a bankban, profitáltam a helyzetből. „Nem tetszik akivé váltál" mondta a volt barátnőm évekkel ezelőtt – és igaza volt akkor és most is. Most az egyedüli különbség az volt, hogy nekem se tetszett, akivé váltam.

A pénzfüggőségről először Philip Slater szociológus és drámaíró beszélt az 1980-ban megjelent könyvében, de a függőséggel foglalkozó szakembereket nem igazán szenteltek neki figyelmet. Mint ahogy a részeg sofőr, a gazdagságfüggő is veszély mindenkire. Nekik köszönhető az óriási szakadék a gazdagok és szegények között, az, hogy a középosztály szinte teljesen eltűnt, na meg az egyre nagyobbodó gazdasági szakadék, melynek köszönhetően az ország kezd darabokra szétesni. Csak egy pénzfüggő érzi teljesen jogosnak, hogy kárpótlásként 14 millió dollárt kapjon (8.5 milliós bónusszal együtt), mint azt a McDonalds CEO-ja, Don Thompson tette 2012-ben, miután a cég tanácsadói brossúrákkal látta el a munkásait, hogyan éljenek meg a kicsi fizetéseikből. Vagy az is csak a multimilliárdos pénzfüggőkre jellemző, hogy mindent megtesznek, hogy egy kiskaput találjanak az adózási papíron, aminek következtében kevesebb adót kelljen fizetniük, mint a titkárnőjük.

Annak ellenére, hogy mikre ébredtem és jöttem rá, nagyon nehéz volt otthagynom ezt a helyet. Féltem attól, hogy pénz nélkül maradok, és hogy a jövőben nem fogok bónuszokat kapni. De leginkább attól tartottam, hogy 5 vagy 10 év múlva komplett hülyének fogom érezni magam, amiért otthagytam az egyedüli lehetőségemet, hogy fontosnak érezhessem magam. Ami még rátett egy lapáttal az elmenési-félelmemre az volt, hogy az emberek hülyének tartottak, hogy csak megfordult a fejemben ez a gondolat. 2010-ben végül úgy döntöttem 8 millió dolláros prémiumot kérek a főnökeimtől (a 3.6 millió helyett) – ők meg beleegyeztek azzal a feltétellel, hogy maradok még pár évet nálat. Ahelyett, hogy elfogadtam volna, otthagytam őket.

Az első évem nagyon nehéz volt – hasonlított egy elvonó kúrához. Éjjelente pánikolva ébredtem fel, hogy kifogyok a pénzből és rendszeresen figyeltem a főcímeket, hogy melyik volt kollegámat léptették elő. Aztán szép lassan kezdett könnyebb lenni. Rájöttem, hogy van elég pénzem, s ha szükségem lenne többre, meg tudnék érte dolgozni. De a pénzfüggőségem nem tűnt el teljesen, néha ugyanis még vásárlok egy lottószelvényt.

A 3 év alatt, amióta otthagytam a munkahelyemet, megnősültem, beszédeket tartottam börtönökben és fiatalkorú bűnözőknek arról, hogyan lehet leszokni az alkoholról, kreatív írást tartottam nevelőintézetekben lányoknak, és elindítottam egy nonprofit céget Groceryships néven, amivel szegény családokat próbálunk segíteni, akik elhízással és ételfüggőségtől szenvednek. Sokkal boldogabb vagyok most. Úgy érzem, most már én is hozzájárulok valamivel az élethez. És ahogy telik az idő egyre tisztábban látom a Wall Street mantráját: „Okosabbak vagyunk és többet dolgozunk mindenkinél, ezért megérdemeljük a pénzt" annak, ami – a függőségek ésszerűsítésének. Most így távolról látom mindazt, amit akkoriban nem láthattam – a Wall Street egy mérgező kultúra, mely nagyszerűsíti az olyan embereket, akik mindent megtesznek azért, hogy hatalommal rendelkezzenek.

Szerencsés voltam, ugyanis az alkohol és drogfüggőségem segített ráébreszteni arra, hogy gazdaggá válási álmom is függőség. A sok év munkája a tanácsadómmal segített abban, hogy begyógyítsam magamban a sérült részeket, és ezáltal olyan belső erőre tettem szert, amivel képes voltam hátat fordítani ennek a világnak.

Tucatszámra léteznek olyan 12 lépésből álló segítő csoportok, akik megpróbálnak segíteni a különböző függőségben szenvedőknek (legyen szó Névtelen Online Játékosokról vagy Gyűjtögetőkről). És még sincs olyan csoport, akik mániákus pénzgyűjtőkkel foglalkoznának. Miért? Mert a kultúránk támogatja és bíztatja ezt a mániát. Elég, ha megnézed az újságosnál a magazinok címoldalát – teli van hírességekkel és nagyvállalati vezetők képeivel, mert a szupergazdagok lettek a kultúrális isteneink.

Véleményem szerint, ha valaki gazdag, és úgy érzi, elég pénze van, az nem pénzfüggő. A Wall Street-en az „elég" fogalma nagyon ritka. Az az ember, aki folyamatosan panaszkodik a munkájáról, amit nem szeret és közben még egy évet dolgozik csak azért, hogy a meglévő 20 millióhoz még kettőt hozzátegyen, szerintem pénzfüggő.

Nemrég kaptam egy emailt egy hitelszármazékokkal foglalkozó dolgozótól, aki azt írta, annak ellenére, hogy évente milliókat keres, üresnek és megrekedtnek érzi magát, de nincs elég bátorsága otthagyni mindent. Úgy gondolom, mások is vannak a világban, akik így éreznek. Talán sikerül egy csoportot kialakítanunk, hogy közösen legyőzzük a függőségünket. És hogyha ismerősnek érzed azt, amit leírtam, de tartózkodsz attól, hogy kilépj ebből, próbálkozz kis lépésekben. Nyissunk egy bankszámlát, ahova mindenki beteszi az évi bónuszának a 25 százalékát, és ezt a pénzt majd arra használjuk fel, hogy olyan embereknek segítsünk, akik tényleg rászorulnak. Közösen talán lehet, hogy sikerül hozzájárulnunk a világhoz.

Írta: Sam Polk
Fordította: Szabó Réka
Forrás: nytimes.com

A cikksorozat első részét a karma, reinkarnáció és a pénzügyek összefüggéseiről itt olvashatjátok: 1. rész.
A második rész, melyben takarékoskodási tippeket, trükköket gyűjtöttünk össze, pedig itt található: 2. rész.

Kapcsolódó cikkek

Kapcsolódó videók

Napfényesség és Áldás | Napi Elemózsia © 2017