Menu
Csatlakozz Te is Facebook közösségünkhöz!

Ünnepek hídjai, szimbólumok kapui

Ünnepek hídjai, szimbólumok kapui

Különös, különleges és izgalmas korban élünk. Határkorban, mert határhelyzetben vagyunk mind egyénileg, mind társadalmilag, mind talán az egész emberiség jövőjét tekintve. Tudjuk, mit jelent ez, hiszen mindennapi fogalom ma már például a klímaválság.

De itt nem csak arról van szó, mennyire végletesen tönkretettük a természetet, hanem arról is, hogy az emberiség globális kihívásával állunk szemben. Sokak szerint egy nagy történelmi változás küszöbén is vagyunk: egy korszakváltás, egyfajta univerzális rendszerváltozás vár ránk, amilyen akkor volt, amikor véget ért a római birodalom és ezzel az ókor, vagy amikor a feudalizmust felváltotta a szabadversenyes kapitalizmus. Forrong, változik minden körülöttünk, ráadásul egyre gyorsuló tempóban. Ez a felgyorsulás is kulcsszó lett, csakhogy ennek is van ára és átka.

Egy történet szerint expedíciót indítanak az Andok egyik csúcsára – természetesen fehér emberek. Viszont ahogy ez szokás, indián teherhordókat bérelnek fel. Mennek, mennek és amikor az indiánok már harmadszor ülnek le pihenni, az expedíció vezetője dühösen odalép hozzájuk és igyekszik elmagyarázni nekik, hogy menniük kell, még messze a csúcs, még nagy távot kell megtenniük. Az indiánok csak annyit mondanak: -Be kell várni a lelkünket.

A fehér ember lohol. Nem érjük utol magunkat nem csak feladatainkban, hanem a lelkünk sem ér utol minket. Félő, hogy a legtöbben nem is akarják ezt, talán mert nem lennének képesek arra, hogy szembesüljenek azzal, amit esetleg ez a találkozó hozna. Sok elmaradásunk van.

Lehetne ezt másképp is, mint például annak a bölcs öreg mesternek az esetében, aki egy csapat emberrel vándorútra kelt, s a többiek alig bírtak a nyomában járni. - Hogy képes erre? – kérdezték. – Úgy, hogy a szívem már a célban van, már csak a testemet kell eljuttatni oda.

Ránk inkább az előző jellemző, hiszen a szívünket akkor tudjuk eljuttatni könnyen a célba, ha a hátunkon nincs egy nagy batyu, tele a múlt feldolgozatlan hordalékával, terheivel.

Ez a kor nem csak a természeti és a társadalmi változások miatt határhelyzet. Azért is, mert az elmúlt évszázadok a távolodásról szóltak. A távolodásról a mindenséget átható kozmikus erőktől, a természettől, társainktól és legvégül önmagunktól is. Ez az, amit úgy írtak le néhány évtizede, hogy atomizálódunk. Egyre jobban veszítjük el a kapcsolatainkat. Ám most mintha fordulna valami. Nincs tovább. Elértük a mélypontot. Innen csak felfelé lehet rugaszkodni. Most még keressük azt is, hogyan kell. És keressük azt is, merre van a felfelé.

Vagyis határhelyzetben, határkorban élünk, mert mintha lenne esély rá, hogy nem tart már sokáig ez a világtörténelmileg hanyatló szakasz, mintha véget érne távolodás és már egyre nő az igény a közeledésre.

A hogyanra is elég sok válasz születik. Se szeri, se száma a mindenféle tanácsadó, önismereti és ezoterikus, olykor misztikus köntösbe bugyolált tanításoknak.

Régi tapasztalat, hogy az a leghatékonyabb, ami a legegyszerűbb. Van egy olyan módszer, eszköz, ami itt van előttünk, mindig is itt volt, csak már nem látjuk a fától az erdőt. Egy egyszerű eszköz, hogy megtörténjen a találkozás. Hogy újra találkozzunk a mindenséget és a természetet átható erőkkel, találkozzunk, igazán, mélyen, szívből jövően és őszintén, maszkok nélkül a társainkkal – és hogy találkozzunk önmagunkkal, a hétköznapin, anyagin túli tágabb, teljesebb, önmagunkkal, mint pszichospirituális lénnyel, a létezés, a valóság rejtett, szakrális dimenziójával. Ez utóbbi azt jelenti, hogy képesek legyünk felismerni, mivégre születtünk, milyen értelmet találhatunk pár évtizednyi földi létezésünkben, amit nem tud elsöpörni a kérlelhetetlenül közeledő halál tudata sem.

Ez az eszköz, ami a találkozást segíti, itt van az orrunk előtt. Nem más, mint az ünnepeink. Ha hasonlatot kell keresni, hogy milyenek az ünnepek az életünkben, akkor azt mondhatnánk, hogy olyanok, mint Atlantisz. Egy elsüllyedt földrész. Atlantisz mítosza valójában arról szól, hogy a lélekben, bennünk süllyedt mélyre valami, mégpedig egy emberi állapot, egy tudásszint, egy világlátás. Valamit egykor elveszítettünk. Nos, ugyanez történt az ünnepekkel. Ahogy Atlantisz elsüllyedt a tudattalant jelképező tenger mélyére, úgy süllyedt el bennünk mindaz a tudás, ami egykor az ünnepekhez kapcsolódott.

Bárki mondhatja erre, hogy miként süllyedt volna el, hiszen ha valami jelen van a régmúlt nemzedékek hagyományaiból, akkor épp az ünnepeink. Valóban, szinte minden más eltűnt már, eltűnt a hagyományos környezet, ruházkodás, foglalkozások, még a közösségek is felbomlottak, amik éltették ezeket. Jelen vannak az ünnepeink, épp csak azt nem tudjuk, hogy mit üzennek nekünk. Milyen lehetőséget hordoznak? Hogyan szólnak arról, hogy honnan jövünk, kik vagyunk, hová megyünk? Ez a tudás nem most tűnt el, hanem évszázadok, sőt évezredek alatt. Az ünnepek értésének távolodásával egy értékes, teljes világlátást felejtettünk el, hagytunk magunk mögött.

Meggyőződésem, hogy az ünnep talán a legegyszerűbb és legnemesebb eszköz lenne ahhoz, hogy felfedezzük újra kapcsolatainkat. Még egyszer, mivel is? A világgal, társainkkal és önmagunkkal.

Ünnepelni ugyanis mindenki szeret. Mindenki kíváncsi arra, hogy miért épp a téli napforduló után van Karácsony, miért locsolkodunk tavasszal, Húsvétkor, miért van tűzugrás a nyári napfordulót követő Szentivánéjkor. Azt gondoljuk, hogy tudjuk ezt, pedig az ünnepek nagyon összetett szimbólumokat hordoznak, szimbólumok sorozatából állnak össze a rítusok, s ezek a legtöbb esetben elválaszthatatlanul kötődnek kozmikus eseményekhez, természeti folyamatokhoz.

Éppen ebben rejlik a kulcs is. Meg lehet fejteni, hogy a szimbólumok hogyan szólíthatnak meg bennünket. Ha értjük az ünnep üzenetét, akkor tudatosan beleágyazódhatnak tetteink a világ nagy, átfogó, értelmet hordozó rendjébe. Ha ez sikerül, akkor harmóniába kerülhetünk a természettel. Ha felfedezzük, hogy ugyanazok az erők működtetnek minket is a makrokozmosz-mikrokozmosz valóban átélhető analógiája révén, akkor felfedezhetjük magunkban is a rendet, a teljességet, miközben ráébredhetünk arra is, hogy nem kell kis parányi atomoknak megélni magunkat a világmindenség végtelenségében, hanem elválaszthatatlanul részei vagyunk ennek a rendnek, minden létezővel össze vagyuk kapcsolva.

Az ünnepek tehát fontos felismerésekhez juttathatnak el minket. Olyan felismerésekhez, amelyek után megkerülhetetlenül változunk. Mégpedig pozitívan, mert egyértelmű lesz, hogy ha elhagyhatjuk azt a gyötrő kozmikus alapgondolatot, hogy mind egyedül vagyunk és mindenki más különbözik tőlünk, mert tudatosítjuk, hogy a többi létezővel egységet alkotunk, akkor el kell hagynunk például az önzést. Akkor felelősséggel tartozunk minden tettünkért, mert annak a következményei sokszor beláthatatlanul, pillangóhatásszerűen teremtenek változást közelebbi, távolabbi környezetünkben.

Vagyis ha odafigyelünk az ünnepekre, akkor az csupa pozitív eredményt szül majd életünkben. Ettől egyszerű eszköz az ünnepekkel való együttműködés, az összhang kialakítása.

Ám még mindig van egy hogyan.

Hogyan történhet ez?

Először is újfajta módon kell közelítenünk az ünnepekhez. Mindenekelőtt a kikapcsolódás helyet a bekapcsolódás idejének kell tekintenünk őket. Bekapcsolódunk általuk egy magasabb rendbe, mert kiemelkedünk a hétköznapok egyformaságából. Az ünnep kitüntetett idő. Szent idő. Maga az ünnep szavunk is ezt jelenti, eredetileg úgy hangzott: üd nap. Az üd vagy id a régi magyarok nyelvén azt jelentette: szent. Szent nap, üd nap, ebből alakult ki hasonulással és egybeolvadással az ünnep. Ezt is ugye milyen kevesen tudják? Hasonlóan örömteli és érdekes felfedezések, aha-élmények sokaságára nyílik lehetőségünk, ha az ünnepek értelmére kérdezünk rá.

Például egy hagyományos ünnep üzenete sosem választható el attól az időbeni helyzettől, hogy az évkörnek miért abban az időszakában vagy napján tartjuk. Ennek a hátterében mindig nagyon mély összefüggések rejlenek, olyanok, amelyeket megértve egyszeriben feltárul magának az ünnepnek a tanítása, vagyis az is, hogy miként nemesíthetjük meg általa az életünket, miként tehetjük az ünnepeket benső fejlődésünk kiindulópontjaivá.

Az összefüggések meglátásához a kulcs egy világkép rekonstrukciója. Csak elsőre tűnik úgy, pedig nem túlzás, hogy egy legalább húszezer éves világképről van szó. Nem valamiféle tudatlan ősember egyszerű világképéről, hanem egy végtelenül mély és tág összefüggések meglátásáról tanúskodó világképről. Olyanról, amelyet megértve feltárul a világ végtelen rendezettsége és az a bizonyosság, hogy mindennek mélyén egy szellemi erő munkál. Akik ez alapján szemlélték valaha a mindenséget és eme rend kiemelt erőcsoportosulásaihoz, csomópontjaihoz igazították ünnepeiket és rítusaikat, mai kifejezéssel élve: nagyon rendben voltak. A szó legmélyebb értelmében.

Lássuk ezt a világképet!

(Figyelem, ez egy nagyon tömörített összegzés lesz!)

Mindenekelőtt ebben a világban azért volt rend, mert ritmus hatotta át. Ritmusban következtek a napok, hetek, évek, s a ritmust alapvetően a Nap szabta meg, de a Hold is társult hozzá és valamennyi bolygó. A csillagok pedig az öröklétről, a változatlanságról, állandóságról tanúskodtak. A Nap a fényt adja és ciklikus változásaival befolyásolja a természetet is. Élete van és életútja. Télen, a sötétség mélypontján megszületik, tavasszal legyőzi a sötétséget, nyáron életereje teljében van és ősszel visszahúzódik, megöregszik, majd meghal, hogy újjászülethessen. A Nap életének sarokpontjai jelölik ki a legfontosabb időpontokat az ünnepekhez: ezek a napfordulók és a napéjegyenlőségek. Évezredeken keresztül csak a Nap járását vették figyelembe ezekhez, így volt állandó ünnep a téli napfordulókor az, amit mi Karácsonynak nevezünk, a tavaszi napéjegyenlőségkor a Húsvét, nyári napfordulókor az, ami ma Szentivánéj. Az őszi napéjegyenlőség ünnepe eltűnt, alig vannak nyomai.

A Nap útja során tizenkét különböző erőt küld a Földre, tizenkét szakaszban más és más feladat sugárzódik a földi létezőkre. Ezek a szakaszok az asztrológiai jegyek, amelyek olyanok, mint a prizma: más és más színben tüntetik fel a Földön a Nap egyöntetű erejét. A tizenkét állatövi jegy tizenkét szintet, állomást ír le testi, lelki és szellemi fejlődésünkben. A jegyek tizenkét archetipikus erő uralma alatt állnak, mind más és más benső erő felkeltésének lehetőségét hordozzák. A jegyekre sajátos kihívások, feladatok, tanulandók jellemzők, s a jegyek természetéből fakadó eszközök is mások, hogy megtegyük, kibontakoztassuk, ami lehetőségként megjelenik egy-egy szakaszban. A jegyek összessége által jelzett holisztikus, szellemi modell egyetemes élményekkel áll kapcsolatban, amelyeket mindenki megtapasztalhat, átélhet.

Ezek a szakaszok megjelennek a különböző népek mítoszaiban, meséiben mint a Naphős életútjának állomásai is. A Naphős pedig félistenként, sőt istenként, megváltó hősként ölt testet a különböző vallásokban.

Érdemes hangsúlyozni, hogy egy olyan világképről van szó, amely áthatja valamennyi világvallást. Például valamennyi világvallásban megtalálható a háromrétegű világmindenség elképzelése, vagyis hogy fenn van az istenek világa, avagy a teremtő atyáé, a menny, a középső világ a mindennapi életterünk és lent van az alvilág, a sötét erők hona.

Ezt a három réteget, szintet egy tengely köti össze, amely a különböző hagyományokban világfaként, égigérő faként jelenik meg. Ráadásul ezt az égre vetítve meglátták a Tejútban is. A Tejutat nevezték a "lelkek útjának" is, amelyen a lelkek a világszintek, valamint túlvilág és evilág között közlekednek. Számos mítosz szól ennek finom részleteiről.

A Nap éves ciklusa jelöli a szent idő egy nagyobb egységnyi ritmusát, a szent tér pedig ez a háromrétegű világmindenség. A szent tér és a szent idő pedig úgy találkozik, hogy a Napút és a Tejút-Világfa találkozási pontjainál is történik egy-egy csoda. Mégpedig az, hogy ilyenkor megnyílik a Túlvilág felső és alsó kapuja...

A Napút sarokpontjaihoz, a napfordulók és napéjegyenlőségek ünnepeihez – eredetileg a Karácsony, a Húsvét és a Szentivénéj ezek lennének – így csatlakozik még két ünnep: Pünkösd és Halottak napja. Előbbi az Ikrek jegyéhez kapcsolódik, amikor a Nap az Állatövön megtett éves útja során elér a Tejút felső végéhez az Ikrek jegyénél. Itt nyílik meg a világfa tetején a felső világ, a Menny kapuja. Ezért állítottak régen ekkor májusfát és énekelték: "...nyitva van az aranykapu, csak bújjatok rajta!". Ezzel átellenben, az év második felében a Nap a Skorpió jegyében találkozik a Tejút másik végével, a Világfa tövéhez érkezve, ahol az alsó világ, azaz az Alvilág felé nyílik meg az út. Vagyis a "másvilág", a holtak birodalma felé. Ezért van ekkor a Halottak napja.

Ezek beleágyazódtak a mi kultúrkörünk keresztény ünneprendjébe is, magyarázatot is leltek a keresztény tanokban, de az ünnepek sokkal régebbiek, Többezer éves, a kozmikus ciklusokkal és a természeti erőkkel való együttes létezés tapasztalataiból táplálkozó bölcsesség rejlik a mélyükön. És ez a bölcsesség az örök emberi természet ismeretéről is tanúskodik.

Ha magunkban végigkövetjük ezeket az ünnepeket, akkor életutunkat a Napéhoz igazítva mi magunk is Naphőssé válhatunk. Végigélhetjük a Nap életét - minden évben. Hozzáigazíthatjuk tetteinket a Napéhoz. Megszülethetünk, azaz megújulhatunk Karácsonykor, legyőzhetjük a sötét erőket Húsvétkor, felölthetjük legszellemibb állapotunkat Pünkösdkor, pecsétet tehetünk erre az ebben az évben elért tiszta, fennkölt, magasrendű szellemi szintre Szentivánéjkor, majd életutunk második felében, miután megszámoltuk és megmértük a Szűzben és a Mérlegben tetteink eredményeit, elvethetjük jövendő tetteink magjait, terveit, elszakadhatunk az anyagi törekvésektől. Befelé fordulhatunk, hogy felkészüljünk az alámerülésre, szembesülésre, mitől válhatunk meg, mi az, ami nem örök bennünk, átélhetjük a beavatási halált a Skorpióban, hogy abból erőt nyerve az ég felé lőjük a céljainkat jelképező nyilat a Nyilasban. Végül megmérettetik, mi az, ami örök és időtlen bennünk, mert csak ezt tudjuk átvini a halál küszöbén a téli napfordulókor, hogy ebből a fénymagból megszülethessen az új életünk is.

Ha tehát életünknek a Nap útja adja a ritmust, akkor minden egyes évünk egy fejlődési spirál egyre újabb és magasabban haladó köre lesz. Egyre több erénnyel és erővel gazdagodunk, egyre értelmesebb és bölcsebb életet élhetünk. Ráadásul úgy, hogy minden tettünkkel fenntartjuk és megerősítjük ezt a rendet. Ősi bölcsesség, hogy az ember azzal szenteli meg életét, ha viselkedésének, tetteinek mintája a tágabb lét, ha az egyetemes léttel azonosul, ha élményét egyetemesnek éli meg. Ez akkor következik be, ha követjük az erők természetét a világban, amelyek napról-napra kihívásokat hoznak, feladatokat rónak ránk, amelyekkel összhangban működve kiteljesedhetünk. Ha az ember felleli magában is a világban zajló folyamatokat, erőáramlásokat és ezeket tudatosan megfigyeli, megismeri, akkor az élet ritmusa a mindenség ritmusához igazítható, a belső és külső, ember és világ, szellem és természet összehangolható. A lét értelme igazán akkor tárul fel, amikor az ember azt teszi, amit a mindenség.

Az ünnepek tehát egy olyan úthoz tudnak segítséget nyújtani, amely évről-évre körkörösen és mind magasabb szinten ismétlődik, ha tudatosan részt veszünk a folyamatban. Így a természeti erőkben megragadható áramlással való együttmozgás során lehetővé válik a belső világunk megismerése, képességeink kibontása. Minden állomás megtapasztalása és megértése belátásokat hoz, ezzel együtt egy benső átalakítás végrehajtását, amely növekvő bölcsességet, egy teljesebb élet megalapozását eredményezheti. Az ünnepek rendje, rendszere tehát a tudatunk fejlődéséről, fejlesztéséről szól és segíti egy olyan életvitel kialakítását is, amely által mélyebb célt és értelmet fedezhetünk fel létünkben.

Az ünnepek így lesznek hidak, a szimbólumok pedig kapuk egy teljesebb élet felé.

Be kell várni a lelkünket.

Kapcsolódó cikkek

Kapcsolódó videók

A szerző további cikkei

Napfényesség és Áldás | Napi Elemózsia © 2017