Hogyan engedjük el a gondolatainkat?

A tartalmak azért vannak, hogy eltöprengj rajtuk!

Ha elakadtál valahol az önismereti úton, ne habozz! Írj ránk és segítünk díjmentesen!
Kattints ide

Mi lenne, ha azt mondanám, hogy az egyik legnagyobb felismerésem az volt, hogy a gondolataim nem is olyan nagy jelentőségűek? Megbocsátható, ha azt feltételeznéd, hogy egy kicsit bolond vagyok! De teljesen komolyan gondolom! És (remélhetőleg) nem vagyok bolond… Hadd magyarázzam el!

 

EBBEN A CIKKBEN:


Mik azok a gondolatok?

Miért nem olyan nagy dolgok ezek?
A gyakorlat

A tudomány és pszichoterápia véleménye
  Összegzés

 

Mik azok a gondolatok?

 

Nyugaton a legtöbben nagyon erősen azonosulunk az elménkkel. Amikor gondolatok járnak a fejünkben, hallgatólagosan azt feltételezzük: „Ezek az én gondolataim. Én idézem elő ezeket a gondolatokat”. Magától értetődőnek vesszük, hogy a gondolatok olyanok, mint a lényünk kis kifejeződései, ugye?

De mi történik, ha véletlenszerűen olyan gondolataink támadnak, amelyek sötétek, erőszakosak vagy nyugtalanítóak?

Hogyan egyeztetjük össze a gondolatról – mint önkifejezésről – alkotott felfogásunkat azzal a ténnyel, hogy az elménk néha igazán érdekes képeket és ötleteket vetít elénk?

Ezek a gondolatok elvileg lehetnek pozitívak is, de mi többnyire a negatívakat észleljük. Ilyen lehet például, amikor hirtelen pánikba esünk, hogy bekapcsolva hagytuk a sütőt, és le fog égni a házunk. Hasonló gondolatai időnként mindenkinek vannak, de nem mindenki tekint rájuk problémaként, hiszen ezek csak gondolatok, amelyeket gyorsan elfelejtünk.

Aztán vannak azok a gondolatok, amelyek nagyon nemkívánatosak és olyan értelmi problémákhoz kapcsolódnak, mint a kényszerbetegségek, a poszttraumás stressz betegség (PTSD) vagy a szociális szorongás. Míg a szociális szorongás esetében a gondolat általában olyasmi, hogy „Milyennek látnak engem mások?” vagy hogy „Biztos remeg a kezem„,  addig a kényszerbetegségeknél a gondolatok például a fertőzésektől való félelmekhez, vagy PTSD-ben egy-egy megrázó (traumatikus) esemény emlékéhez vagy flashbackjéhez (visszajövő képhez) kapcsolódnak.

Néhány gondolat egyszerűen annyira zavaró, hogy úgy érzem: „Ennek valamit kell mondania rólam, nem? Ennek azt kell jelentenie, hogy valami baj van velem…

Pedig nincs…

Sokan képesek arra, hogy ezeket a gondolatokat csak úgy lesöpörjék magukról, mások nem ilyen szerencsések…

 

Miért nem olyan nagy dolgok ezek?

 

A gondolatok valójában tanítóként is működhetnek…. Vagy talán még találóbb, hogy zen mesterekként is szolgálhatnak, akik bottal ütnek a fejünkre, amikor elszúrunk valamit.

Ahogy teltek az évek (37 éves vagyok), megtanultam, hogyan engedjem el a gondolatokat, és ne azonosuljak annyira teljesen a saját elmémmel…

Ez egy buddhista történet arról, hogy miért nem olyan nagy dolgok a gondolataid.

A buddhizmusban és más indiai ismeretelméletekben az elmét egy érzékszervnek tekintik, mint a szemet vagy a fület. Ebben a felfogásban a gondolatokat az ízekhez és a hangokhoz hasonlónak tekintik. Vagyis személytelen érzékszervi jelenségeknek tekintik őket, amelyek egyszerűen felbukkannak és elhalványulnak a tudat mezején belül.

Ebben a megfogalmazásban egy zavaró gondolat olyasmi, mint a régi hal szaga: az élmény visszataszító, de az ember nem feltételezi, hogy bármi alapvető dolgot mondana a személyiségéről. Az ember csak észreveszi, hagyja elmúlni, és továbblép az életével.

Ennek a hozzáállásnak azért van értelme, mert a buddhisták tanítják és művelik a nem-duális tudatosságot. A nem-duális tudatosság (nem kettős: nincs jó és rossz stb.) olyan tudatosságra utal, amely túllép az önmagunk és a létezés többi része közötti szilárd megkülönböztetésen. A nem-duális tudatosság állapotában az ember megérti, hogy elválaszthatatlan a valóság teljes folyamatától. Vagyis az ember látszólag egyéni létezése olyan, mint egyetlen hullám az óceán tetején. A hullámnak lehetnek saját, különálló tulajdonságai, de még mindig egyértelműen az óceán. Bizonyos értelemben egyszerre ő saját maga és az óceán is…

Egyéni énünk vagyunk, de egyúttal folytonosak vagyunk a mikrorészecskék hatalmas tengerével is, amely mindent alkot az ismert Világegyetemben. Ezt megértve a buddhisták belátják, hogy az ének homályosak, és nem lehet őket pontosan meghatározni; nincs egy adott határ, ahol véget érnék én, és kezdődne a valóság többi része…

Az ‘egyén’ csupán tudatos érzések, ítéletek és tévképzetek összessége. Gondolj bele, hogy ki vagy mi az, aki vagy ami megfigyeli ezt az ‘egyént’? 😉

Ne azonosítsuk magunkat többé ennek az ‘egyénnek’! Tanuljuk meg fokozatosan elvetni a személyiségünket! Fedezzük fel az ego (személyes én) téveszméit!

A buddhizmusban a felszabadulás folyamata nagyrészt a nem-dualitás és a nem-én igazságának fokozatos megtestesítése (ahol megtanuljuk elengedni egyéni szükségleteinket, igényeinket, vágyainkat, elvárásainkat és kötődéseinket). Ezen a folyamaton keresztül teljesebbé és együttérzőbbé válunk a világunkban, elengedjük a félelmet, és elfogadjuk minden dolog végtelen hullámzását és áramlását.

Magyarul nem állunk ellen semminek…

 

A gyakorlat

 

A buddhisták egy sajátos technikát szorgalmaznak az „énmeghaladáshoz”. A felszabaduláshoz vezető út az, hogy megfigyelővé, saját elméd tanújává válsz. Ahelyett, hogy azonosulnál a múló gondolat- és érzésfolyamoddal, egyszerűen csak ítélkezés nélkül figyeled, és elengeded. Ez a meditáció (tudatos jelenlét) : ítélkezés nélküli, elfogadó tudatosság mindarra, ami benned és rajtad kívül történik ebben a jelen pillanatban.

Valójában te vagy a földön fekvő ember, aki megfigyeli az égboltot, és a gondolatok maguk a felhők: jönnek, és mennek is – ha hagyod 🤗

Az ítélkezésmentes megfigyelés lehetővé teszi, hogy az ember visszalépjen a személyes énnel való megszokott azonosulástól.

Minden ugyanannak a kétértelmű valóságtáncnak a részévé válik, és a te szereped egyszerűen az, hogy megfigyeld és elfogadd a táncot, ahogyan az kibontakozik. A tágasság ápolása lehetővé teszi, hogy megszabaduljunk a megrögzött értelmezésektől és válaszlépésektől (reakcióktól), amelyek a szenvedés hatalmas forrását jelentik.

Azt állítják tehát a buddhisták, hogy közelebbről megvizsgálva az énnek nincs is lényegi természete. Így nincs semmi, amihez a gondolatok kötődhetnének…

 

 

 

Ehhez kapcsolódóan nem világos, hogy az elméd tartalmának mekkora része származik belőled, és mekkora része származik máshonnan, és került ezzel a fejedbe… Nyugodtan állíthatjuk, hogy a fejedben zajló dolgok nagy része vagy egésze bizonyos mértékig rajtad kívül keletkezett, abban a természeti és kultúrális környezetben, amelyben felnevelkedtél…

A „te” gondolataid vitathatatlanul éppúgy a világ gondolatai, mint a sajátjaid. Amit ezek elárulnak rólad, az így meglehetősen korlátozott, és sok minden, ami átfut az elméden, valószínűleg semmit sem árul el arról, hogy ki vagy valójában (bárki is legyen az)…
És még ha a gondolataid valamilyen szilárd módon teljesen a tieid is lennének, a buddhisták nem látnának más kiutat, mint az elfogadást. A buddhista azt mondja:

„Ha nem tudsz változtatni rajta, az ellenállás hiábavaló…”

Az elviselhetetlen gondolataim miatt voltam kénytelen elkezdeni válaszokat keresni, ahol csak tudtam… A buddhizmus gondolatai, az ítélkezésmentes tudatosság gyakorlatával vegyítve, egyfajta istenadományt jelentettek számomra. Lehetővé tették, hogy másképp könyveljem el azokat a gondolatokat, amelyek korábban zavartak volna, és csak megvonom a vállam ha felbukkannak, és folytatom a napomat.

Próbáld ki (hiszen évek óta csinálom), hogy minden nap 1-2órát CSAK megfigyelsz, és olyan szintű baromságok (gondolatok) is kikerülnek lelked szeméttárolójából, amiket azt hittem sokáig, hogy el kell nyomni… Hát nem! Csak hagyni kell, hogy legyenek! Idővel elmennek, és több hely lesz a csodáknak, amik amúgy körülvesznek, és ha van helyük, az életed részévé is válnak ☺️

 

A tudomány és pszichoterápia véleménye

 

Ahogyan személyiségünk alapvető alkotóelemeit sem, a gondolatainkat sem mi választjuk… Töltsünk el egy kis időt meditációval, és hamar rájövünk, hogy az elme olyan, mint egy gejzír, amely rendszeresen önkényes gondolatokat spriccel ki magából, akár kérjük őket, akár nem.

 

 

Ha személyiségünk magját és gondolattartalmunk nagy részét nem mi választjuk, hanem a rajtunk kívül álló folyamatok állítják össze, akkor ebből az következik, hogy nem kellene bűntudatot éreznünk amiatt, hogy csúnya gondolatokat tapasztalunk, hiszen nem is volt beleszólásunk a dologba!

Hajlamos vagyok azt hinni, hogy a legtöbb gondolatom mond valamit arról, hogy mi mozgat, de valószínűleg csak azt jelzik, hogy valahol az agyamban megrekedt néhány „örökölt kód”a felmenőimtől, és valamiért fel is jönnek a mélyből….

Vagyis figyelembe kell vennünk, hogy az önkéntelen gondolattartalmunk nagy része valószínűleg nagyrészt elavult biológiai vagy kulturális programokat tükröz, amelyek utat találtak az elménkbe, és amelyek valójában semmi mélyet vagy értelmeset nem mondanak rólunk…

Néha a gondolatok csak gondolatok, nem az alapvető lényed meghatározó részei, és nem olyan dolgok, amelyekre bármilyen módon reagálni kell…

Egyes pszichoterapeuták és gondolkodók még tovább viszik ezt, és azt sugallják, hogy a gondolataink egy rajtunk túli hatalmas tudatossági óceán „ingadozásai” vagy „hullámzása” … Ha létezik valamiféle szuper-tudatosság, amelyet mindannyian megcsapolunk, akkor talán olyanok vagyunk, mint az antennák, amelyek gondolatjeleket fogadnak egy rajtunk kívüli forrásból, és a sok kihívás, terelés elvisz a megértéshez bennünket idővel…


A gondolatok nem olyan nagy dolgok tehát, és sokkal több vagy, mint a gondolataid!

Ha egy véletlenszerű hülye gondolat suhant át az elmémben, rágódhatok rajta, és elgondolkodhatok azon, hogy miért vagyok ilyen rossz ember, vagy csak ránézek a gondolatra, tudomásul veszem, és úgy döntök, hogy nem reagálok rá… megvonom a vállam, és folytatom a napomat 😎

Azonban döntő fontosságú, hogy ne feledjük, hogy nem mi választottuk az alapvető személyiségünket; általában nem mi választjuk meg, hogy milyen gondolatok jutnak az elménkbe; és így nem kell bűntudatot éreznünk az egyszerű gondolatok (vagy érzelmek) miatt, legyenek azok bármilyen sötétek is.

Ezek még mindig csak gondolatok, és bár tapasztalataid és/vagy természeted illetlen részeit tükrözhetik, nem kell aszerint cselekedned… El kell azonban fogadnod, hogy ezek a gondolatok a tapasztalatod részei… Annak lásd őket, amik! Átsuhanó gondolatok, amik nincsenek az igazi lényedre hatással ☺️

Az egyik legfontosabb tanulság az, hogy sokkal igazabbnak tűnik azt mondani, hogy te vagy a tetteid, mint azt, hogy te vagy a gondolataid vagy az érzelmeid… Nagyjából nem te választod meg a belső tapasztalataidat, de azt igen, hogy hogyan reagálsz rájuk (tipp: gyakran a legjobb válasz az, ha egyáltalán nem teszel semmit).

Azt is állíthatnánk, hogy az a személy, aki annak ellenére következetesen bölcsen és együttérzően cselekszik, rendszeresen sötét gondolatokkal küzd, hősiesebb, mint az, akinek az elméje tele van szivárványokkal és egyszarvúakkal és elhessegeti a gondolatokat, ahelyett, hogy hagyná had menjenek útjukra és ne azonosul velük…

De még így sem cselekszik senki mindig tökéletesen! Mindannyian hibázunk, és öntudatlanul hibákat követünk el… Amikor elkerülhetetlenül hibázol, vegyél egy lapot a buddhista játékkönyvből: fogadd el, ami történt. Semmi ellenállás vagy hiszti nem változtathatja meg, amit tettél… A megoldás az, ha egyszerűen megbocsátasz a hibát elkövető változatodnak, és arra törekszel, hogy a jövőben jobban csináld (és kiigazítod másnál is a félreértést vagy hibát)!

Egyszerűen csak kuncogj azon a sok mindenen, amit az elméd összehord, és gondold azt, hogy „Huh, hát ez érdekes!” Úgy tapasztaltam, hogy egyszerűen azzal, hogy kísérletezünk a gondolatok távolságtartó megfigyelésével, és kevésbé vesszük őket komolyan, elkezdjük megváltoztatni a hozzájuk való viszonyunkat. Kezdjük látni, hogy nem is olyan nagy ügyek!

Az ítélkezés nélküli megfigyelésnek ez a gyakorlata, ahogy korábban mondtam, a meditáció (tudatos jelenlét) lényege. Felmerül egy gondolat…észreveszed…elfogadod, hogy ott van, és utána elengeded.

Manapság már ritkán zavarnak a gondolatok…

Amikor egy furcsa vagy sötét gondolat jön elő, csak úgy ránézek, és bólintok, mintha egy kedves idegen mellett sétálnék el az utcán.

Tovább sétálok…

A gondolat eltűnik a szemem elől.

És folytatom az életemet – könnyebben és szabadabban, mint korábban.

Továbbiak

Üdvözlet!

Ha már ennyit voltál az oldalon, kérlek írj rám mobilszámmal, mert szívesen megismernélek 🤗