Mi lenne, ha azt mondanám, hogy az egyik legnagyobb felismerésem az volt, hogy a gondolataim nem is olyan nagy jelentőségűek? Megbocsátható, ha azt feltételeznéd, hogy egy kicsit bolond vagyok! De teljesen komolyan gondolom! És (remélhetőleg) nem vagyok bolond… Hadd magyarázzam el!
EBBEN A CIKKBEN:
Mik azok a tolakodó gondolatok?
Mik azok a tolakodó gondolatok? Miért nem olyan nagy dolgok ezek?
A gyakorlat
Miért nem olyan nagy dolgok ezek?
A gyakorlat A tudomány és pszichoterápia véleménye
Összegzés
A tudomány és pszichoterápia véleménye
Összegzés Mik azok a tolakodó gondolatok?
Nyugaton a legtöbben nagyon erősen azonosulunk az elménkkel. Amikor gondolatok járnak a fejünkben, hallgatólagosan azt feltételezzük: „Ezek az én gondolataim. Én idézem elő ezeket a gondolatokat”. Magától értetődőnek vesszük, hogy a gondolatok olyanok, mint a lényünk kis kifejeződései, ugye?
De mi történik, ha véletlenszerűen olyan gondolataink támadnak, amelyek sötétek, erőszakosak vagy nyugtalanítóak?
Hogyan egyeztetjük össze a gondolatról – mint önkifejezésről – alkotott felfogásunkat azzal a ténnyel, hogy az elménk néha igazán érdekes képeket és ötleteket vetít elénk?
Ha nem ismered a tolakodó gondolatokat, ezek alapvetően önkéntelenül, figyelmeztetés nélkül felbukkanó zavaró gondolatok és képek. Szendi Gábor lélekbúvár (pszichológus), a Semmelweis Egyetem magatartás-tudományi Intézetének egykori tudományos munkatársa szerint:
Tágabb értelemben tolakodó gondolatnak nevezünk minden olyan gondolatot, amely csak úgy véletlenszerűen jut eszünkbe, mondja Mark Freeston professzor, klinikai pszichológus (lélekbúvár), aki az egyesült királyságbeli Newcastle Egyetemen az obszesszív-kompulzív zavarokat (angol rövidítés: OCD), ismert nevükön a kényszerbetegségeket és a szorongásos zavarokat kutatja.
Ezek a gondolatok elvileg lehetnek pozitívak is, de mi többnyire a negatívakat észleljük. Ilyen lehet például, amikor hirtelen pánikba esünk, hogy bekapcsolva hagytuk a sütőt, és le fog égni a házunk. Hasonló gondolatai időnként mindenkinek vannak, de nem mindenki tekint rájuk problémaként, hiszen ezek csak gondolatok, amelyeket gyorsan elfelejtünk.
Aztán vannak azok a gondolatok, amelyek nagyon nemkívánatosak és olyan értelmi problémákhoz kapcsolódnak, mint a kényszerbetegségek, a poszttraumás stressz betegség (PTSD) vagy a szociális szorongás. „Míg a szociális szorongás esetében a gondolat általában olyasmi, hogy „Milyennek látnak engem mások?” vagy hogy „Biztos remeg a kezem” – mondja a professzor- addig a kényszerbetegségeknél a gondolatok például a fertőzésektől való félelmekhez, vagy PTSD-ben egy-egy megrázó (traumatikus) esemény emlékéhez vagy flashbackjéhez (visszajövő képhez) kapcsolódnak.”
A tolakodó gondolatokat az különbözteti meg az aggódástól vagy más hasonló gondolatoktól, hogy ellentétben állnak az ember értékeivel vagy azzal, amit egyébként igaznak tart. A lélekbúvárok ezeket „énidegen” gondolatoknak nevezik. Az aggodalmak inkább „énnel harmonizálók„, ami azt jelenti, hogy jobban összhangban vannak a hiedelmeinkkel.
Csak egy idővel később ismertem meg a „tolakodó gondolatok” fogalmát, és tudtam meg, hogy teljesen normális, hogy az emberek átélnek ilyesmit. Bár ennek megismerése jelentős megkönnyebbülést hozott, még mindig nehezen tudtam elengedni ezeket a gondolatokat. Néha még mindig előfordulnak… Néhány gondolat egyszerűen annyira zavaró, hogy úgy érzem: „Ennek valamit kell mondania rólam. Nem? Ennek azt kell jelentenie, hogy valami baj van velem…
Azoknak, akik ezt olvassák és bólogatnak, együtt érzek veletek. Őszintén. A tolakodó gondolatok nagyon szívások néha…. És ahogy a doktor fordított cikke is írja, míg a legtöbb ember képes arra, hogy ezeket a gondolatokat csak úgy lesöpörje magáról, mások nem ilyen szerencsések. Egyesek számára a tolakodó gondolatok extra vonzerővel vagy jelentőséggel bírnak, és nagyon nehéz nem megszállottan foglalkozni velük és azon tűnődni, vajon mit jelentenek. Sajnos azt hiszem, én az utóbbi típusba tartozom, bár biztos vagyok benne, hogy az én esetem közel sem olyan súlyos, mint egyeseké…
Miért nem olyan nagy dolgok ezek?
Bár rendkívül kellemetlenek, a tolakodó gondolatok, valójában tanítóként is működhetnek. Vagy talán még találóbb, hogy zen mesterekként is szolgálhatnak, akik bottal ütnek a fejünkre, amikor elszúrunk valamit.
A tolakodó gondolatokkal kapcsolatos problémám alapvetően arra kényszerített, hogy megtanuljam, hogyan engedjem el a gondolatokat, és ne azonosuljak annyira teljesen a saját elmémmel.
Most elmesélek két történetet, ami igazából nem is történet, de mindkettő hasznosnak fog bizonyulni.
Egy buddhista történet arról, hogy miért nem olyan nagy dolgok a gondolataid.
A buddhizmusban és más indiai ismeretelméletekben az elmét egy érzékszervnek tekintik, mint a szemet vagy a fület. Ebben a felfogásban a gondolatokat az ízekhez és a hangokhoz hasonlónak tekintik. Vagyis személytelen érzékszervi jelenségeknek tekintik őket, amelyek egyszerűen felbukkannak és elhalványulnak a tudat mezején belül.
Ebben a megfogalmazásban egy zavaró, tolakodó gondolat olyasmi, mint a régi hal szaga: az élmény visszataszító, de az ember nem feltételezi, hogy bármi alapvető dolgot mondana a személyiségéről. Az ember csak észreveszi, hagyja elmúlni, és továbblép az életével.
Ennek a hozzáállásnak azért van értelme, mert a buddhisták tanítják és művelik a nem-duális tudatosságot. A nem-duális tudatosság (nem kettős: nincs jó és rossz stb.) olyan tudatosságra utal, amely túllép az önmagunk és a létezés többi része közötti szilárd megkülönböztetésen. A nem-duális tudatosság állapotában az ember megérti, hogy elválaszthatatlan a valóság teljes folyamatától. Vagyis az ember látszólag egyéni létezése olyan, mint egyetlen hullám az óceán tetején. A hullámnak lehetnek saját, különálló tulajdonságai, de még mindig egyértelműen az óceán. Bizonyos értelemben egyszerre ő saját maga és az óceán is…
Egyéni énünk vagyunk, de egyúttal folytonosak vagyunk a mikrorészecskék hatalmas tengerével is, amely mindent alkot az ismert Világegyetemben. Ezt megértve a buddhisták belátják, hogy az ének homályosak, és nem lehet őket pontosan meghatározni; nincs egy adott határ, ahol véget érnék én, és kezdődne a valóság többi része…
A buddhisták továbbá a „nincs-én” tanát vallják, amely szerint az élőlényeknek nincs állandó, változatlan énjük vagy lényegük. Vagyis az ének a különféle eszmék, tapasztalatok, testek és álmok kötegei, amelyeknek nincs semmi a középpontjukban, ami mindezt összetartaná – nincs olyan mag, amihez minden kötődne. De ezzel a nézettel sokan vitatkoznak…
Érdekes módon Friedrich Nietzsche filozófus, annak ellenére, hogy életében csak nagyon korlátozottan érintkezett a buddhizmussal, egy olyan eszméről írt, amely kísértetiesen hasonlít a buddhista „nincs én” eszméhez…
Minden, ami bennünk történik, önmagában valami más, amit nem ismerünk. Az ‘egyén’ csupán tudatos érzések, ítéletek és tévképzetek összessége, egy hiedelem, a valódi életrendszer egy darabja, vagy sok összegondolt és összerakott darab, egy ‘egység’, amely mindent összetart. Rügyek vagyunk egyetlen fán – mit tudunk mi arról, hogy mi válhat belőlünk? 😀
Magyarul nem állunk ellen semminek…
A gyakorlat
A buddhisták egy sajátos technikát szorgalmaznak az önmeghaladáshoz. A felszabaduláshoz vezető út az, hogy megfigyelővé, saját elméd tanújává válsz. Ahelyett, hogy azonosulnál a múló gondolat- és érzésfolyamoddal, egyszerűen csak ítélkezés nélkül figyeled, és elengeded. Ez a meditációnak (tudatos jelenlét) is a lényege: ítélkezés nélküli, elfogadó tudatosság mindarra, ami benned és rajtad kívül történik ebben a jelen pillanatban.
Valójában te vagy a földön fekvő ember, aki megfigyeli az égboltot, és a gondolatok maguk a felhők: jönnek, és mennek is – ha hagyod.
Az ítélkezésmentes megfigyelés lehetővé teszi, hogy az ember visszalépjen a személyes énnel való megszokott túlzott azonosulástól, és egy tágasabb tudatosságot foglaljon el. Ebben a tudatosságban az én határai elmosódottabbá válnak…
Minden ugyanannak a kétértelmű valóságtáncnak a részévé válik, és a te szereped egyszerűen az, hogy megfigyeld és elfogadd a táncot, ahogyan az kibontakozik. A tágasság ápolása lehetővé teszi, hogy megszabaduljunk a megrögzött értelmezésektől és válaszlépésektől, amelyek a szenvedés hatalmas forrását jelentik.
Ez egy meglehetősen hosszúra nyúlt kitérő volt a buddhizmus sajátosságaiba, de remélhetőleg kezditek megérteni, hogy a buddhisták miért így gondolkodnak. Azt állítják, hogy közelebbről megvizsgálva az énnek nincs is lényegi természete. Így nincs semmi, amihez a gondolatok kötődhetnének…
Ráadásul az állandóan változó „te” és a valóság többi része között óriás szakadék tátong, így nem teljesen világos, hogy a gondolatainkat vajon olyan dolgoknak kell-e tekinteni, amelyeket mi hoztunk létre, vagy olyan dolgoknak, amelyeket egy sokkal kiterjedtebb folyamat hoz létre?
Ehhez kapcsolódóan nem világos, hogy az elméd tartalmának mekkora része származik belőled, és mekkora része származik máshonnan, és került ezzel a fejedbe… Nyugodtan állíthatjuk, hogy a fejedben zajló dolgok nagy része vagy egésze bizonyos mértékig rajtad kívül keletkezett, abban a természeti és kultúrális környezetben, amelyben felnevelkedtél…
A „te” gondolataid vitathatatlanul éppúgy a világ gondolatai, mint a sajátjaid. Amit ezek elárulnak rólad, az így meglehetősen korlátozott, és sok minden, ami átfut az elméden, valószínűleg semmit sem árul el arról, hogy ki vagy valójában (bárki is legyen az)…
És még ha a gondolataid valamilyen szilárd módon teljesen a tieid is lennének, a buddhisták nem látnának más kiutat, mint az elfogadást. A buddhista azt mondja:
„Ha nem tudsz változtatni rajta, az ellenállás hiábavaló…”
Nagyrészt az elviselhetetlenül tolakodó gondolataim miatt voltam kénytelen elkezdeni válaszokat keresni, ahol csak tudtam. A buddhizmus gondolatai, az ítélkezésmentes tudatosság gyakorlatával vegyítve, egyfajta istenadományt jelentettek számomra. Lehetővé tették, hogy másképp könyveljem el azokat a gondolatokat, amelyek korábban zavartak volna, és csak megvonom a vállam ha felbukkannak, és folytatom a napomat.
Próbáld ki (hiszen évek óta csinálom), hogy minden nap 1-2órát CSAK megfigyelsz, és olyan szintű baromságok (gondolatok) is kikerülnek lelked szeméttárolójából, amiket azt hittem sokáig, hogy el kell nyomni… Hát nem! Csak hagyni kell, hogy legyenek! Idővel elmennek, és több hely lesz a csodáknak, amik amúgy körülvesznek, és ha van helyük, az életed részévé is válnak!
A tudomány és pszichoterápia véleménye
Ahogyan személyiségünk alapvető alkotóelemeit sem mi választjuk, úgy általában a gondolatokat sem mi választjuk, amelyek az elménkbe jutnak. Töltsünk el egy kis időt meditációval, és hamar rájövünk, hogy az elme olyan, mint egy gejzír, amely rendszeresen önkényes gondolatokat spriccel ki magából, akár kérjük őket, akár nem.
Ha személyiségünk magját és gondolattartalmunk nagy részét nem mi választjuk, hanem a rajtunk kívül álló folyamatok állítják össze, akkor ebből az következik, hogy nem kellene bűntudatot éreznünk amiatt, hogy csúnya gondolatokat tapasztalunk, hiszen nem is volt beleszólásunk a dologba!
Hajlamos vagyok azt hinni, hogy a legtöbb gondolatom mond valamit arról, hogy mi mozgat, de valószínűleg csak azt jelzik, hogy valahol az agyamban megrekedt néhány „örökölt kód”a felmenőimtől, és valamiért fel is jönnek a mélyből….
Vagyis figyelembe kell vennünk, hogy az önkéntelen gondolattartalmunk nagy része valószínűleg nagyrészt elavult biológiai vagy kulturális programokat tükröz, amelyek utat találtak az elménkbe, és amelyek valójában semmi mélyet vagy értelmeset nem mondanak rólunk…
Ez utóbbi gondolat egy változata a kognitív viselkedésterápia egyik alaptétele, amely talán az eddigi leghatékonyabbnak bizonyult. A terápia fokozatosan felváltotta a freudi pszichoanalízist, mint a klinikai pszichológusok (lélekbúvárok) elsődleges eszközeként a sötét gondolatok kezelésében. Az egyik legfontosabb változása az az elképzelés volt, hogy a gondolatainknak nem feltétlenül kell valami mélyet jelenteniük rólunk. Néha a gondolatok csak gondolatok voltak, nem az alapvető lényed meghatározó részei, és nem olyan dolgok, amelyekre bármilyen módon cselekedni kell.
Egyes pszichoterapeuták és gondolkodók még tovább viszik ezt, és azt sugallják, hogy a gondolataink egy rajtunk túli hatalmas tudatossági óceán „ingadozásai” vagy „hullámzása” … Ha létezik valamiféle szuper-tudatosság, amelyet mindannyian megcsapolunk, akkor talán olyanok vagyunk, mint az antennák, amelyek gondolatjeleket fogadnak egy rajtunk kívüli forrásból.
Tekintettel ezekre a különböző megfontolásokra, nem tudok a végsőkig elmenni, ahogyan egyesek teszik, és azt mondani: „Nem te vagy a gondolataid”. Ezt a mondatot talán így módosítanám: „A gondolatok nem olyan nagy dolgok”, vagy „Sokkal több vagy, mint a gondolataid”.
Ha egy véletlenszerű erőszakos kép suhant át az elmémben, nem tudom pontosan, mit jelent. Talán egy olyan program maradványa az agyamban, amely néhány ezer évvel ezelőtt a vadászó-gyűjtögető énemet elég jól szolgálta volna, de amely a legtöbbször már nem hasznos (bár egy veszélyes helyzet esetén örülhetek, hogy még mindig ott van nah 😉). Rágódhatok ezen a gondolaton, és elgondolkodhatok azon, hogy miért vagyok ilyen rossz ember, vagy csak ránézek a gondolatra, tudomásul veszem, és úgy döntök, hogy nem cselekszem… megvonom a vállam, és folytatom a napomat.
Úgy gondolom, hogy a tolakodó gondolatok gyakran az árnyéknak a tudatos elmébe való kitörései. Mivel az árnyék jelentés szerint a tapasztalatunk olyan része, amelyet nem akarunk megnézni, ez megmagyarázza, hogy a tolakodó gondolatok miért lehetnek olyan kínzóak. Azonban döntő fontosságú, hogy ne feledjük, hogy nem mi választottuk az alapvető személyiségünket; általában nem mi választjuk meg, hogy milyen gondolatok jutnak az elménkbe; és így nem kell bűntudatot éreznünk az egyszerű gondolatok (vagy érzelmek) miatt, legyenek azok bármilyen sötétek is.
Ezek még mindig csak gondolatok, és bár tapasztalataid és/vagy természeted illetlen részeit tükrözhetik, nem kell aszerint cselekedned. El kell azonban fogadnod, hogy ezek a gondolatok a részed, vagy legalábbis a tapasztalatod részei, és fokozatosan be kell építened őket, hogy a tapasztalatod normális részének lásd őket.
Az egyik legfontosabb tanulság az, hogy sokkal igazabbnak tűnik azt mondani, hogy te vagy a tetteid, mint azt, hogy te vagy a gondolataid vagy az érzelmeid… Nagyjából nem te választod meg a belső tapasztalataidat, de azt igen, hogy hogyan adsz választ rájuk (tipp: gyakran a legjobb válasz az, ha egyáltalán nem teszel semmit). Nem világos, hogy a gondolataid pontosan honnan származnak, vagy mit jelentenek, vagy hogy egyáltalán „a tieid”-e, de a cselekedeteidnek sokkal határozottabb a forrása…
Míg a gondolatok véletlenszerűen és önkéntelenül keletkeznek, a cselekedetek általában a gondolataidat megfigyelő, a beérkező adatokat mérlegelő és a tennivalókat eldöntő részedből fakadnak. Így a tetteid sokkal megbízhatóbbnak tűnnek, mint egy fajta jellemző, hogy ki is vagy – és ami talán még fontosabb, hogy ki akarsz lenni…
Még azt is állíthatnánk, hogy az a személy, aki annak ellenére következetesen bölcsen és együttérzően cselekszik, rendszeresen sötét, tolakodó gondolatokkal küzd, hősiesebb, mint az, akinek az elméje tele van szivárványokkal és egyszarvúakkal, és ugyanígy cselekszik…
De még így sem cselekszik senki mindig tökéletesen! Mindannyian hibázunk, és öntudatlanul hibákat követünk el. Amikor elkerülhetetlenül hibázol, vegyél egy lapot a buddhista játékkönyvből: fogadd el, ami történt. Semmi ellenállás vagy hiszti nem változtathatja meg, amit tettél… A megoldás az, ha egyszerűen megbocsátasz a hibát elkövető változatodnak, és arra törekszel, hogy a jövőben jobban csináld (és kiigazítod másnál is a félreértést vagy hibát)!
Összegzés
Ebben a cikkben tehát azzal az állítással kezdtem, hogy a gondolataid nem olyan nagy dolgok…
Ezután két történetet ajánlottam nektek – egyet buddhista, egyet pedig tudományos/pszichoterápiás szempontból -, hogy alátámasszam az állításomat.
Összefoglalva, íme, miért nem kellene olyan erősen azonosulnod a gondolataiddal, vagy miért nem kellene olyan komolyan venned őket:
1) Sok kiemelkedő keleti gondolkodó, valamint egész kultúrák az elmét olyan érzékszervnek tekintették, mint a fül, és a gondolatok pedig a madárcsicsergéshez vagy az elhaladó vonat hangjához hasonlíthatók.
2) Ha nincs lényegi éned, akkor nincs olyan változatlan dolog, amihez a gondolatok tartozhatnának.
3) A határ közted és a világ többi része között elég zavaros, így az sem világos, hogy pontosabb-e azt mondani, hogy te alkotod meg a gondolataidat, vagy hogy azokat ez a valóság, maga a természet hozza létre?
4) Néhány tudományos megközelítéssel könnyen beláthatjuk, hogy a legtöbb dolog, ami bennünk zajlik, rajtunk kívül keletkezett, abban a természeti és kulturális környezetben, amelyben felnevelkedtünk.
5) Még akkor is, ha a gondolataid teljesen a tieid valamilyen módon, nincs más út, mint az elfogadás. Ha valamin nem lehet változtatni, az ellenállás nem old meg semmit, és csak szenvedéshez vezet.
6) Semmiképpen sincs okunk bűntudatot érezni a gondolataink tartalma miatt….
7) Még ha a gondolataink el is árulnak rólunk valamit, az valószínűleg gyakran csak valami elavult biológiai vagy kultúrális program, amely utat talált az elménkbe, és nem mond rólunk semmi mélyet vagy értelmeset. Ezeket a programokat egyszerűen felülbírálhatjuk, és elengedhetjük a hozzájuk tartozó gondolatokat.
8) A kognitív viselkedésterápia egyik alaptétele, hogy a gondolatok néha csak gondolatok, és nem kell, hogy bármi jelentőset mondjanak arról, hogy kik vagyunk, és nem is kell cselekednünk általuk vezérelve!
9) A gondolatok akár valamiféle szuper-tudatosság megnyilvánulásai is lehetnek, amit mindannyian megcsapolunk. Végső soron nem tudjuk pontosan, honnan származnak, csak vannak. Az a kérdés, hogy azonosulunk velük vagy sem?
10) Fontos, hogy ne tagadjuk meg teljesen a sötét gondolatokat, és ne tegyünk úgy, mintha nem lennének részei a tapasztalatainknak.
11) A nap végén, függetlenül attól, hogy milyen gondolatok vannak, az számít, hogyan teszel válaszlépést általuk. Az, ahogyan viselkedsz, elárulja, hogy ki vagy. Bár ne feledd: a hibák elkerülhetetlenek, ezért kérlek, gyakorold az önsajnálatot és az önmegbocsátást (és mások felé is)!
Őszintén remélem, hogy ezek a megfontolások segíthetnek neked, ahogy nekem is segítettek, hogy tudjál magasról tenni a gondolataid tartalmára…
Arra bátorítalak, hogy egyszerűen gyakoroljad, hogy tanúja legyél a saját elméd eseményeinek. Az indiai bölcs Nisargadatta egyszer azt mondta:
„Ha hiszel a gondolataidnak, csalódni fogsz. Legyél a gondolatok tanúja. Maradj megfigyelő!”
Egyszerűen csak kuncogj azon a sok mindenen, amit az elméd összehord, és gondold azt, hogy „Huh, hát ez érdekes!” Úgy tapasztaltam, hogy egyszerűen azzal, hogy kísérletezünk a gondolatok távolságtartó megfigyelésével, és kevésbé vesszük őket komolyan, elkezdjük megváltoztatni a hozzájuk való viszonyunkat. Kezdjük látni, hogy nem is olyan nagy ügyek!
Az ítélkezés nélküli megfigyelésnek ez a gyakorlata, ahogy korábban mondtam, a meditáció (tudatos jelenlét) lényege. Felmerül egy gondolat…észreveszed…elfogadod, hogy ott van, és utána elengeded.
Manapság már ritkán zavarnak a tolakodó gondolatok…
Amikor egy furcsa vagy sötét gondolat jön elő, csak úgy ránézek, és bólintok, mintha egy kedves idegen mellett sétálnék el az utcán.
Tovább sétálok…
A gondolat eltűnik a szemem elől.
És folytatom az életemet – könnyebben és szabadabban, mint korábban.
