Nem minden a szüleid hibája…

A tartalmak azért vannak, hogy eltöprengj rajtuk!

Ha elakadtál valahol az önismereti úton, ne habozz! Írj ránk és segítünk díjmentesen!
Kattints ide

Jópár nemzedék úgy nőtt fel, hogy a szülők sok mindenért hibásak a személyiségünket illetően… De ez biztos így van? Hát – mint sok minden más – ez a széles körben elfogadott nézet is megdőlni látszik…

EBBEN A CIKKBEN:


Az elfogadott nézet

Mennyi befolyással rendelkeznek valójában a szüleink?

De én annyira hasonlítok az apámra. Miért?

De mi a helyzet a bántalmazó szülőkkel?

  Kinek a hibája ez egyébként?

 

Az elfogadott nézet

 

Sigmund Freud (ideggyógyász, pszichiáter) egyik nagy gondolata az volt, hogy a szülők meghatározó szerepet játszanak gyermekeik személyiségének, érzelmi és mentális egészségének alakításában. Ez az elképzelés a mai napig fennáll…

Freud-ig úgy tudták, hogy a szülők megtanítják gyermekeiket bizonyos viselkedési formákra – mondd, hogy „kérlek” és „köszönöm”, ágyazz be reggelente, ne egyél sarat, mert az árt neked -, de Freud bevezette azt az elképzelést, hogy a szülők a gyermek tudattalanjának befolyásolásán keresztül ténylegesen alakíthatják azt, ahogyan a gyermek látja önmagát és a világot. A szülők cselekedeteik révén ténylegesen alakíthatják a gyermek maradandó személyiségét!

Ez a feltételezés végigvonult a különböző önsegítő mozgalmakon is! A 70-es és 80-as években az Egyesült Államokban az önsegítő tanfolyamokat először arra tervezték, hogy rávegyék az embereket arra, hogy kifejezzék „elfojtott” érzelmeiket, és dühük közepette sokan felfedezték a szörnyű gyermekkori megrázkódtatások „elfojtott” emlékeit is…

Mire a 21. század beköszöntött, már teljesen normális és elfogadott volt, hogy a szüleid hiányosságait a saját hibáid valamiféle magyarázataként tárgyald. Ez általános témává vált minden támogató csoport, tanfolyam vagy terápiás ülés körében. Az önfejlesztő fórumok megteltek „jaj nekem” történetekkel arról, hogy a szülők nem voltak elég kifejezőek, vagy soha nem mutattak kellő megbecsülést, vagy valamilyen módon közvetve felelősek az illető jelenlegi válságáért…

A szülői felelősség gondolata ma már annyira általános és mindenütt jelen van, hogy az már közhelyes… „Ó, anyuci nem ölelt meg eléggé? Menjünk, igyunk valamit és versenyezzünk kocsikkal!”

Az önfejlesztés és az önkényeztetés között vékony a határvonal, és úgy gondolom, hogy ez az egyik olyan terület, ahol sokan égbekiáltóan átlépik az önkényeztetés határát…

Mennyi befolyással rendelkeznek valójában a szüleink?

 

Képzeljük el, hogy veszünk egypetéjű ikrekeket – ugyanazok az arcvonások, ugyanaz az értelem, ugyanazok a örökölt tulajdonságok -, és születésükkor szétválasztjuk őket. Az egyik iker egy családhoz kerül 2000 km-re. A másik iker pedig egy másik családhoz megy 2000km-rel arrébb.

Most képzeljük el, hogy képesek vagyunk felkutatni ezt a két ikert, és személyiségtesztek, kérdőívek egész sorát adjuk ki nekik, és tanulmányozzuk a viselkedésüket és az életüket.

Mennyire bizonyulnának hasonlónak vagy különbözőnek az ikrek? Hasonló jegyeket örököltek elvileg, viszont különböző környezetben, családokban, élettapasztalatokkal…

Nos, ha esetleg kíváncsi lennél, a kutatók ezt több száz, születéskor elválasztott ikerpárral végezték el, és kiderült, hogy személyiségünk és viselkedésmintáink körülbelül 45%-a az öröklésen alapul, a másik 55% pedig a környezetünkön, az életkörülményeinken és az élettörténetünkön  (Az emberi pszichológiai különbségek forrásai: A minnesotai tanulmány a külön nevelt ikrekről tanulmány,  Személyiségbeli hasonlóságok különválasztt majd egyesített ikrekről tanulmány)…

Ez már önmagában is elég érdekes 🤓

Majdnem úgy tűnik, mintha végleges választ adnánk a régi „természet kontra nevelés” vitára. A természet kontra nevelés vita már évszázadok óta folyik a filozófiában és a tudományban. A nagy kérdés az, hogy vajon a biológia által vagyunk-e arra rendeltetve, hogy azok legyünk, akik vagyunk? Vagy teljesen a környezetünk és a körülöttünk lévő emberek formálnak minket? A válasz természetesen mindkettő… És úgy tűnik, hogy ezek az ikerkutatások a legjobb adatok arra vonatkozóan, hogy pontosan mennyire hat ránk a környezetünk, és mennyire határozza meg a örökölt sorsunkat. A vita előzményeiről bővebben.

De itt jön a csavar: az egypetéjű ikrek, akik ugyanabban az otthonban, ugyanazokkal a szülőkkel nőnek fel, körülbelül 45%-ban egyformák és 55%-ban különbözőek.
Ez mit jelent? Nos, valójában nagyon sokat!

Azt jelenti, hogy többé-kevésbé azzá válunk, akik vagyunk, függetlenül attól, hogy ki nevel minket!

Ami egyáltalán nem hangzik jól, igaz?

Az adatok azt sugallják, hogy szüleink nevelési módszereinek nincs észrevehető hatása a maradandó személyiségjegyeinkre…

Hűha 😯

Másképp fogalmazva, a szüleink határozzák meg a felszínes dolgokat – hogy milyen sportcsapatot szeretünk, hogyan szeretünk öltözködni, hol lógunk -, és nem határozzák meg a fontos dolgokat – mint önbecsülés, szexualitás és így tovább.

Nem… nem azért vagy félénk, mert az apád soha nem beszélt veled gyerekkorodban! Vagy valójában igen… félénk vagy, mert az apád nem beszélt veled gyerekkorodban, csak nem azért amiért gondolod!

 

De én annyira hasonlítok az apámra. Miért?

 

Persze, hogy hasonlítasz, hiszen 50%-ban ugyanazok a génjeid (örökletes egységeid), mint neki! Az a félénkség, amiről azt hitted, hogy azért örökölted, mert a szüleid egész gyerekkorodban semmibe vettek? Nos, valójában a szüleid csak azért hagytak figyelmen kívül, mert ők is félénkek és nem kifejezőek… És valószínűleg ami téged szorongóvá tesz, az pontosan az, ami őket is szorongóvá teszi…

A tanulmányokból kiderül, hogy a legtöbb személyiségbeli hasonlóság a szülők és a gyerekek között az öröklődéssel magyarázható, nem feltétlenül a hozzá szoktatással vagy a neveléssel…

  • Apa befelé fordulós típusú és nem fejezte ki az érzelmeit, ezért őt hibáztatod azért, hogy te magad is befelé fordulós típusú és nem kifejező vagy… Végül is olyan otthonban nőttél fel, ahol ez volt a normális! Viszont kiderült, hogy mindketten hajlamosak voltatok arra, hogy befelé fordulósak, és nem kifejezőek legyetek ugyanazok az öröklödő adottságok miatt. Ez nem volt tudatos döntés egyikőtök részéről sem… 🤔
  • Anya imádta a matekot, és szeretett segíteni neked a matek házi feladatodban, ezért feltételezed, hogy tőle tanultad meg szeretni a matekot… Valójában azonban mindketten örököltétek a matematikára való hajlamot és a problémák megoldásának örömét, és egyszerűen élveztétek, hogy együtt csinálhatjátok 😘
  • Apának dühproblémái voltak. Feltételezed, hogy tudattalanul megtanultad, hogy a harag elfogadható módja az összezörrenések kezelésének, ezért most haragproblémáid vannak. De még egyszer, vajon Apád tanított meg dühösnek lenni? Vagy mindketten ugyanazt a hajlamot örököltétek?  😏

De várjunk csak, ez azt jelenti, hogy a szüleinknek nincs befolyásuk arra, hogy milyenek leszünk?

Nos…nem! A befolyás csak kicsi, sokkal kisebb, mint Freud gondolta, és sokkal kisebb, mint azt a legtöbben gondolnánk!

Maradandó személyiségünk körülbelül 45%-át az öröklődés határozza meg, és körülbelül 55%-át a környezetünk és az élettörténetünk. A szüleinkkel való kapcsolatunk valahol a környezet és az élettörténet 55%-a alá tartozik…

Igen, a szüleid csak egy újabb része az általános „környezetednek”, és érzelmileg nem különlegesek valamilyen módon!

 

 

De mi a helyzet a bántalmazó szülőkkel?

 

Nyilvánvaló, hogy a bántalmazó szülők elrontják a gyerekeiket… De ez valószínűleg annak köszönhető, hogy lelki sérüléssel járó élményeket adnak a gyerekeknek, nem pedig annak, hogy bármi különös köze lenne a szülői létükhöz…

A gyermekkori megrázkódtatások azok a megrázkódtatások, amiket akár egy szülő, egy tanár, egy iskolai zsarnok okozhat többek között…

Régebben úgy gondolták, hogy a gyermek kapcsolatok kialakítására való képességét a szüleihez való viszonya határozza meg csecsemőkorában. Azóta azonban kiderült, hogy ezt a képességet az határozza meg, hogy a gyermek csecsemőként milyen kapcsolatban áll bármelyik gondozóval, legyen az a szülő, nagynéni, családi barát, vagy a postás 😆

Viccet félretéve valójában számos kutatás arra utal, hogy a súlyos megrázkódtatásokon kívül a gyermekkori kortárscsoportunk és társas életünk sokkal nagyobb hatással van önképünkre, önértékelésünkre és arra, hogy végül kik leszünk, mint a szüleink (Hol van a gyermek környezete? A csoportos szocializáció fejlődéselmélete tanulmány)….

Vegyed figyelembe, hogy a szülő távolléte tartósan befolyásolhatja a gyermek fejlődését! Az egyszülős vagy elvált szülők gyermekei később nagyobb valószínűséggel rendelkeznek mindenféle negatív tulajdonsággal! Ez azonban nem a szülői stílusnak vagy a szülői cselekedeteknek köszönhető, hanem egyszerűen annak, hogy nincs jelen elegendő érzelmi támogatásuk…

Úgy tűnik: a rossz szülők jó környezetben jobbak, mint a jó szülők rossz környezetben… A környezet egyszerűen többet számít…

Ha különösen rossz szüleid voltak, és ragaszkodtál ahhoz a meggyőződéshez, hogy az életed problémái abból erednek, ahogy a szüleid rosszul bántak veled, akkor lehet, hogy most forog a gyomrod… Vagy lehet, hogy már félig-meddig azon vagy, hogy küldj nekem egy gyűlölködő e-mailt, hogy mennyire tévedek…

Hadd legyek őszinte: ugyanannyira el tudod rontani a gyerekedet azzal, ha túlságosan véded, mint azzal, ha elhanyagolod…. Ismerős a „helikopterszülők” fogalma? Bár a mai társadalomban mérgező szülőkként ismerjük őket, a helikopter-szülő fogalommal először Dr. Haim Ginott pszichológus, terapeuta és tanár foglalkozott 1969-ben könyvében nevesítve az elnevezést. Megfogalmazta a problémát, miszerint az ilyen típusú szülő állandóan a gyermeke feje felett köröz, mint egy helikopter.

Érdekes módon, a kutatások szerint a szülők többek között azzal szúrhatják el a gyerekeiket, ha nem adnak nekik elég lehetőséget arra, hogy kudarcot valljanak és kárt tegyenek magukban… A gyerekek így tanulnak, és ha a szülők állandóan védik őket, akkor a gyerek nem tanul a környezetéből, és ennek következtében lemarad…

Mert ez a lényeg: nem Anyáról és Apáról van szó… Az Anya és az Apa valójában csak egy darabja a nagyobb egyenletnek! Ez egyszerre ijesztő és felszabadító! Lehetetlen, hogy valaha is teljesen elrontsd a gyerekedet/gyerekeidet! De az is lehetetlen, hogy tökéletesek legyenek 😊

Hagyjuk, hogy a gyerek az legyen, aki akar, jó?

 

   Kinek a hibája ez egyébként?

 

A gyerekek számára minden küzdelem… A gyermekeknek állandóan segítségre, támogatásra és irányításra van szükségük, és a legtöbb esetben a gyermek szülei biztosítják a legtöbb ilyen dolgot.

Ezért gyerekként természetesen tévedhetetlennek tekintjük a szüleinket… És van egy mély biztonságérzet, amely abból fakad, hogy tudjuk, a szüleink mindig tudják a választ, mindig tudják, mi a helyes, és mindig tudják, mit kell tenni a következő lépésben.

De egy bizonyos ponton, ahogy felnövünk, valami félelmetes dolog történik. Rájövünk, hogy a szüleink se tökéletesek! És rájövünk, hogy vannak problémáik! Néha komoly problémáik…

És ami még rosszabb… amint elérjük a húszas és harmincas éveinket, elkezdünk rájönni, hogy nekünk is vannak problémáink, amelyek közül sokan hasonlóak azokhoz, amelyekkel Anya és Apa is küzd!

Ezért szinte lehetetlen, hogy ne vonjunk le valamiféle összefüggést Anya és Apa viselkedése és a saját felnőttkori viselkedésünk között… Túl hasonlóak ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjuk őket!

Minden szülő elront valamit a gyerekével/gyerekeivel… Néhányan nagyon elrontanak dolgokat… És az a legszebb, hogy minden szülő ezt fogja csinálni! Legtöbb problémánknak öröklődéssel kapcsolatos gyökerei vannak… Egyszerűen lehetetlen tartósan irányítani azt a környezetet, amelyben egy gyerek felnő! Nem is szeretnéd, hiszen a kutatások szerint bizonyos fokú konfliktus és küzdelem jót tesz a pszichológiai fejlődésnek (A fejlődő én: a probléma és a folyama az emberi fejlődésben című könyv)

Ha továbbra is a szüleinket tartjuk felelősnek az életünkre gyakorolt negatív hatásért, akkor visszatérünk a gyermeki gondolkodásmódhoz – egy olyan gondolkodásmódhoz, amelyben úgy érezzük, hogy jogunk van arra, hogy mindent megoldjanak helyettünk, és amelyben úgy látjuk, hogy az életünkért való felelősség rajtunk kívül áll..

Úgy vélem, az igazi felnőttkor úgy határozható meg, hogy lemondunk azokról a hiú („egós”) és gyermeki elvárásokról, hogy a szüleinknek mit kellett volna biztosítaniuk számunkra, és mit kellett volna elérniük a nevelésünk során…

Az igazi felnőttkor azt jelenti, hogy elengedjük azt az elképzelést, hogy valahogyan Anya és Apa adta nekünk az összes problémánkat, és elismerjük, hogy függetlenül attól, hogy honnan származnak, a problémáink a sajátjaink, hogy felelősek vagyunk önmagunkért, és bár az örökölt dolgainkat vagy az élettörténetünket nem tudjuk befolyásolni, de azt mindig tudjuk befolyásolni, hogy mit teszünk ezek alapján!

Az igazi felnőtté válás akkor következik be, amikor felismerjük, hogy nem a szüleink ásták ki azt a gödröt, amelyben ma találjuk magunkat, hanem egész életükben ők maguk próbáltak kimászni belőle. Hogy a bántalmazó valaha a bántalmazott volt… Hogy az elhanyagoló valaha az elhanyagolt volt…

Nem minden az ő hibájuk!

Hogy őszinte legyek, egy bizonyos ponton már nem is számít, kinek a hibája…

Mert ez mindig a te felelősséged!

Tehát ha ez egy nagy lyuk, kezdj el kimászni belőle!

Forrás alapján szerkesztette: Olivér

Továbbiak

Üdvözlet!

Ha már ennyit voltál az oldalon, kérlek írj rám mobilszámmal, mert szívesen megismernélek 🤗